28.rész

Szijasztok! : ))

Na ez az első igazi új rész ebben a blogban. Az az igazság, hogy szerintem sokkal jobb itt, mint neonon volt, de ti is elmondhatjátok a véleményeteket! : D Már olvastam, hogy írtátok, hogy szerintetek is jobb így, meg élvezetesebb olvasni, szóval örülök, hogy egyetértünk :]

Mostanában elég nehéz az életem, és valahogy minden ellenem fordult. Múlt hét óta folyamatos rémálmaim vannak, alig alszom, mindenhol jönnek a problémák ( család, barátok, suli ), és tényleg úgy érzem, hogy ti adtok elég erőt most ehhez az egészhez. A komijaitok, a bátorításotok, a véleményetek... Tényleg nagyon sokat jelent, mert így úgy érzem, hogy jelentek még valamit ezen a rohadt földön, és azért csak tudok örömet szerezni valakiknek. Szóval köszönöm nektek!  : ) ♥

A részről... Nos nem tudom, hogy nektek mennyire fog tetszeni. Kicsit talán csöpögős, jelenleg nem nagyon tudom eldönteni, de mondom én sírtam rajta. Lehet, hogy ez csak azért volt, mert dühös is voltam, meg most úgy minden összejött, de kíváncsi vagyok Ti mit gondoltok : )) Szóval kérlek titeket, hogy írjatok pár komit is, mert igazán sokat jelent ( főleg most ), és ne felejtsétek a Szerintetek... - részt, mert az is nagy segítség ám : ))

Nem húzom tovább az időt : D Jó olvasást. Köszönöm, hogy vagytok!

U.I.: Ritkán rakok zenét, de most lesz, és kérlek hallgassátok meg hozzá, mert így jön át a hangulat. jelenleg ez az egyik kedvenc számom. Remélem nektek is a szívetekbe lopja magát... ( meg amúgy is imádom a Vámpírnaplókat *-* )

28.rész
„Volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.”

A levegő kinyomult a tüdőmből, és hiába próbáltam nagyokat kortyolni a hűs szélből, egyszerűen nem ment. A szemem valami pontot keresett, valamit, amin megakadhat, és nem kell mozdulnia, de egyszerűen nem tudott elszakadni a barna szempártól, ami fogva tartotta a tekintetem. A szél belekapott hosszú barna hajamba és kicsit megtáncoltatta körülöttem. Újra megéreztem a finom virágillatot, mint nemrég, és valami deja vu érzés fogott el, talán ki sem tudnám fejezni milyen. De nem emlékeztem miért. Az utolsó ilyen esetnél nem volt szó erről. Akármennyire is gondolkodtam rajta, talán éreztem ezt az érzést, de nem mondtuk ki. Talán csak a gondolataimban éreztem akkor. De most, hogy ki is lett mondva, kicsit megijedtem. Az állt tőlem a legtávolabb, hogy őt megbántsam. Azaz igazság, hogy bele tudtam volna szeretni. Nagyon is. De éreztem, hogy a szívem valaki olyannál hagytam, aki talán nem is ismer, a nevemet sem tudja, nem is érdeklem, mégis megtépázott. Nem bírok mást szeretni. Nem arról van szó, hogy Luke nem jelent nekem többet. Nem tudnám már barátságnak nevezni, ami ez alatt a rövid idő alatt kialakult köztünk. Ez több volt. Nem barátságról volt már szó, de részemről nem is szerelemről. Valaki másba voltam szerelmes. Egy olyan emberbe, akit nem érhettem el…

Könnyek gyűltek a szemembe. Az aranyló napfényben hirtelen folytak le a forró cseppek az arcomon, nem a kérdés miatt, amit feltett, hanem azért, mert tudtam, hogy többé nem lehetek szerelmes. Abban a pillanatban rájöttem, hogy bárkit szerethetek, bárkitől akarhatok többet, de a szívemben már el van foglalva az a hely, ami az igaz szerelemé. Luke szemeiben a remény elillant. Láttam rajta, ahogy fekete gyász költözik a lelkébe, mintha már a nélkül tudni mit mondok, mielőtt kimondanám. A könnyek a szememből egyre gyorsabban potyogtak, megállíthatatlanul fújta el őket a szél, elvitte valahová, talán valami friss zöld fűre, talán egy virágra, vagy csak a járdán koppantak… Még mindig Luke szemeit néztem. Az ő szemeiben is könny gyűlt, de láttam, ahogy összeszorítja az öklét, és az érzés eltompul. Nem tudtam megszólalni. Akartam őt. Akartam, hogy több legyen nekem. Meg akartam csókolni, hogy pillangókat érezzek. Azt akartam, hogy csak hebegjek-habogjak, ha vele beszélek. Akartam, hogy ha meglátom, bukfencezzen a gyomrom… hogy remegjek, ha hozzám ér. Hogy ha átölelem, a torkomban dobogjon a szívem… De nem.

Így történt, hogy beleszerettem egy fiúba, aki átvette a szívem irányítását, és hiába próbáltam mást szeretni, aki igazán foglalkozott velem, nem ment. És így bántottam meg azt az embert, aki az egyik legfontosabb szerepet töltötte be jelenleg az életemben. Képtelennek éreztem magam tovább élni.

Újabb adag szél fújt felénk, a könnyeimet teljesen lesodorva az arcomról. Felemeltem a jobb kezem, és Luke arcára tettem. Hideg volt, mint aki megfagyott, mintha jégszív telepedett volna abba a forróságba, amit irántam érzett. Mintha jégkristályokat szúrtam volna a testébe. Fizikailag láttam, hogy szenved.
Abban a pillanatban a szívem vadul vágtázni kezdett. Az agyam a lelkem ellen dolgozott, próbált úgy tenni, mint egy pusztító tornádó, kisöpörni minden érzést Brian iránt. Tudtam, hogy szeretem Lukeot és képtelen lennék rá, hogy megbántsam. Az agyam azon volt, hogy betáplálja a hazugságot a szívembe. Hogy én magam is elhiggyem, hogy minden rendben. Hogy Luke az egyetlen fiú az életemben. És amikor úgy éreztem, hogy az utolsó szikra is hamisan pattant Brian iránt, akkor kimondtam.
- Igen.

A szó elhagyta a számat, a szívem meghasadt, és tudtam, hogy hazudok, de nem akartam hinni magamnak. Befejezettnek nyilvánítottam egy vitát, amit magam ellen folytattam. El akartam hinni. Igen. Szerethetek mást. Amit Brian iránt érzek, nem lehet szerelem. Nem ismerem. Nem ismer. És talán többé nem is akarom megismerni.

Luke arca felragyogott. Mintha a jégszilánkok hirtelen elolvadtak volna a tűztől, ami újjá éledt benne. Boldogan nézett a szemeimbe, tudta, hogy nagy csatát vívtam magammal, de az eredménynek örült. Felkapott a szélben, és átölelve megpörgetett… Arcom a vállába fúrtam, és azt suttogtam olyan halkan, hogy még én sem hallottam:
- Mindent a barátokért…
Egy utolsó könnycsepp gördült az arcomon, és teljesen átadtam magam a hazugságnak. Luke a földre tett, és két kezébe fogta az arcom. Mélyen a szemembe nézett, sugárzott belőle a boldogság. Nem szólalt meg egyikünk sem. Elfelejtettem a délutáni eseményeket, Briant, a barátaim, Bellát, a kazettákat, a családom, mindent. Csak a szemeire összpontosítottam. Átfolyt belém az érzelem, mintha Luke két keze híd lett volna a boldogságnak. Elmosolyodott, mire én is, de csak halványan. Közelebb lépett hozzám, mintha csak össze akarna velem olvadni. Homloka megérintette az enyémet. Forró tenyere égette az arcom, de még mindig csak egymás szemét figyeltük. Végül az ajkaimra nézett, mire én lehunytam a szemem, ő pedig óvatosan megcsókolt, mintha az lenne az első, és talán tényleg. Valami megmozdult a gyomromban, éreztem, hogy a szívem hevesebben ver. Még mindig az arcom fogta, én a kezeimet a nyaka köré fontam. Lábujjhegyre álltam, mire a kezei a derekamra csúsztak. Óvatosan magához préselte a testem, mintha tényleg egyek lennénk, úgy éreztem összetartozunk, mint a kirakós két darabja. Teljesnek éreztem magam, és az igazságot a szívemben mélyre űztem, ahol talán magától megszűnhet. A szívem átadta magát az agyam akaratának, és beleszerettem. Mintha egész más fiú lett volna. Valaki olyan, akibe egy pillantása alatt szerelmes lettem, és most végre megkaptam. Minden átértékelődött bennem, és Lucas az első helyre került. A csók alatt valami olyan dolog történt bennem, ami teljesen megváltoztatott. Biztonságban éreztem magam. Talán ez a legjobb szó. A karjai között tartott, mint valami kis törékeny tárgyat, mintha valami olyan dolog lennék, ami pótolhatatlan, az egyetlen, és a legféltettebb. És ebben a zűrzavarban, ami most az életemet jelentette, ez annyira jól esett, hogy gyógyír volt minden sebre, ami eddig ért engem ebben a pár hétben, és minden bajomra, és igen: boldog voltam. Nem gondoltam semmire, csak arra, hogy neki fontos vagyok. Hogy igazán szeret, és megvéd. És hogy hozzá menekülhetek. Akkor is, ha már minden összedőlt. Mert ő szeretni fog. örökre…

2 hét múlva

Talán tényleg összedőlt a világ. Talán tényleg minden romokban hever. Ninát régen láttam. Most viszont csak becsöngetett, egyszer, de hosszan. Én nyitottam ki. Átölelt, és sírt. Mintha minden romokban volna, mintha összedőlt volna a világ.

Egyedül voltam otthon, de még csak a szobámig sem jutottunk el. Rázta a sírás, a falak visszaverték a bánatot és a gyászt. Mintha minden romokban volna… mintha összedőlt volna a világ.

Fejét az ölembe hajtotta, ahogy ültünk… Néhány másodpercenként újabb sírás rázta meg, de én nem szóltam semmit. Csak vártam. Vártam azt, amikor nekem is romokban lesz minden. Amikor elmondja, hogy miért dőlt össze a világ.

És akkor egyszer felnézett, könny áztatta az arcát, és ahogy ránéztem belém költözött a fájdalom, és a nélkül is tudtam, hogy baj van, hogy ki sem mondta… Hirtelen összedőlt a világ és minden romokban hevert.

A szavaktól, amik elhagyták a száját, szilánkok hevertek a lelkemben szerte-szét. Minden, amit kérdezni akartam, ami titok volt, elveszett. Mintha összedőlt volna a világ. Hirtelen minden romokban állt.

És elkezdtek potyogni a könnyeim, és együtt sírtunk a kanapén, hogy Wine néni meghalt, romokban van minden, a múlt a jelen és a jövő, hogy vége… Összedőlt a világ.

***