29.rész

 Szijasztok!

Huuu nagyon el vagyok maradva igaz? : | Nagyon nagyon nagyon nagyon sajnálom tényleg... Az utóbbi időben egyszerűen nem volt meg az ihlet, nem... Egyszerűen nem bírom folytatni... : (

 Rengetegszer megfordulta a fejemben, hogy lezárom a történetet egy befejező résszel, aztán vége, de... még az sem ment. Most itt van a nyári szünet, dupla részekkel jöhetnék, de egyszerűen nem tudok írni... : (( Sajnálom, hogy csalódást okoztam nektek...

Szóval lehet, hogy szünetelni fogok, de ha azt nem is, akkor sajnos ritkábban jövök mindaddig, amíg nem jön vissza az a rajongás, mint régen.

Jól jönne néhány biztató komi, vagy ilyesmi... Aztán ki tudja mit hoz a jövő...
Ez egy kicsit talán unalmas rész lett, de majd lesz jobb is...

Sajnálom még egyszer!

 

29.rész

– Az illatod is jó. – mondta Folt.
– Ezt hívják zuhanynak. – Egyenesen előrebámultam. Mikor nem válaszolt, oldalra fordultam. – Szappan. Sampon. Meleg víz.
– Meztelenül. Ismerem a dörgést.

- Micsoda? – kérdezte Luke, amikor az éjszaka közepén felhívtam a fürdőszobából. Nina mélyen aludt az ágyamban, én viszont sehogy sem tudtam elmenekülni álomországba, és mindenen kattogott az agyam. Üvöltöttem volna, de nem lehetett.
- Meghalt Luke. Wine néni meghalt… - szipogtam, mintha egy családtagot vesztettem volna el. Úgy éreztem, hogy már a családunkhoz tartozott. És hirtelen eszembe jutott, hogy mennyi titka lehetett, talán mindennel összefüggésben volt, én pedig nem tudok semmit. Mi van, ha ő volt a kulcs mindenhez? Akkor ez a titok már nem derül ki? Wine néni magával vitte a sírba?
- Nyugodj meg. – csitított a szerelmem, én pedig vettem egy nagy levegőt. – Jól van, ez az, fújd ki szépen lassan! És most figyelj. Ninának van bármilyen más rokona, akikhez mehet? – kérdezte, én pedig szépen lassan a kád széléről beleültem a kádba. Nem volt benne víz. Csak úgy ruhástól. A hold bevilágított az ablakon, és a sötétben beszéltem.
- Nem beszéltünk még erről, de szerintem ő fogja megkapni a házat…
- És szerinted képes lesz most ott élni? – kérdezte, mintha előre tudná a reakciókat.
- Igazad van… - mondtam, és gondolkozni kezdtem.
- Szóval nem tudsz senkiről, akivel esetleg rokonok, és ott lehetne egy darabig? – kérdezte újból, nekem pedig felderengett egy emlék. Amikor először találkoztam Wine nénivel a buszmegállóban, akkor csak úgy megkérdezte a nevem, és aztán mesélte, hogy vannak unokái, és azok szám szerint három, meg két gyereke. Tehát meg kell tudnom, hogy mi lett Nina anyukájával, és hogy mit tud az unokatestvéreiről.
Mindezt el is mondtam Lucasnak, aki rögtön kombinálni kezdett, mire leállítottam.
- Figyelj… Hajnali három van. Nekem ez már most túl sok. Csak szerettem volna beszélni veled, hogy megnyugodjak, mert nem tudok aludni. És hiányzol… - nyöszörögtem, mire a válasz egy nagyon hosszú csend volt. Aztán végre megszólalt.
- Odamegyek. – azzal mielőtt válaszolhattam volna, lecsapta a telefont.

Bármennyire is mérges akartam lenni rá, hogy ilyen hülyeséget csinál, azért mégiscsak romantikus volt ez az egész. És igazából hálás voltam, hogy eljön. Ő le tudja csillapítani a fejemben tomboló emlékek tornádóját.
Kiléptem a fürdőből, az ajtót pedig lassan, halk nyikorgások közepette becsuktam. A telefont a helyére tettem, és pizsiben lelopakodtam a lépcsőn. Mindenki mélyen aludt a házban. A legkisebb zaj is felverhetett volna mindenkit. Halkan a bejárati ajtóhoz osontam, és kinyitottam. Kiléptem, mire friss nyári szél kapott a hajamba. Kellemes idő volt. Se nem túl meleg, se nem túl hideg. Leültem a házunk előtti lépcsőre, átfontam a lábaimat, és a homlokom a térdeimnek nyomtam. Megpróbáltam csak a hangokra figyelni, hogy minden zavaró gondolatot kizárjak a fejemből.

Néhány perc múlva kocsi zajt hallottam. Felemeltem a fejem, és szembe világított velem két kerek fényszóró. Álmosan hunyorítottam a fénybe, és vártam, amíg Lucas leparkol. A motor halk moraja megszűnt, aztán Luke szállt ki a kocsiból. Becsapta az ajtót, és lazán lezárta az autót. Felálltam, és láttam, ahogy felém fordul. Komoly volt az arca. Egyre erősebb léptekkel közelített felém, én pedig alig értettem, hogy mi folyik körülöttem. Néhány lépés után a lépcső alján állt, és lazán felugrott a tetejére. Én léptem egy fél lépést hátra, mire megfogta a tarkóm, és erősen magához húzott. A száját hozzápréselte az enyémhez, a nyelvünk vad táncot járt, meg sem ismertem. Ő nem ez a vad fajta volt…
Még közelebb lépett hozzám, egy percre sem szakadva el az ajkaimtól, másik kezével a derekamat nyomta magához közelebb. Keze a fenekemre csúszott, mire én átöleltem a nyakát és lábujjhegyre álltam. A gondolataim lazán ugráltak kifelé a fejemből, minden pillanattal egyre kevesebb információnak voltam a tudatában.
Hátrafelé kezdett tolni, majd az ajtó melletti köves falnak döntött. Hátamon éreztem a hideg betont, a testem pedig kezdett felforrósodni, de semmi jelét nem mutatta, hogy le akarna állni. A hajába túrtam, mire ő felemelte a bal lábam, kezével pedig a dereka mellett tartotta. Egy pillanatra elváltunk, mélyen a szemembe nézett, zihált, és én is vadul kapkodtam levegő után.
- Na? Sikerült kiverni a gondolatokat a fejedből? – suttogta, aztán elkezdte a nyakam csókolgatni.
- Háát… Mondjuk, hogy jó úton haladsz… - Kuncogtam halkan, mire ő is felnevetett, de csak egy pillanatra. Aztán ismét a számra talált, hevesen csókolt, felemelt, én pedig köré kulcsoltam a lábaim. Kinyitotta a bejárati ajtónkat, amitől megrémültem.
- Mit csinálsz? – suttogtam, mire csak halkan elkezdett felvinni a lépcsőn.
- Felejthetetlen élményt adok neked, hogy legyen min gondolkodnod… - mosolygott, de én még mindig nem tudtam biztosan, hogy mit is akar.

Az emeletre érve benyitott a fürdőszobába. Letett, megfordult és bezárta az ajtót.
- Te mégis mit művelsz? – nevettem.
- Szerinted? – kérdezte, és elterült egy mosoly az arcán.
- Szerintem megőrültél… - kacagtam tovább. Jött egyre és egyre közelebb, én pedig csak hátráltam.
- Mivel a szobádba nem mehetünk, és odakint kezd hűvös lenni, ez az egyetlen hely, hogy kettesben legyünk. – jelentette ki, és még közelebb lépett. Én még hátrébb, mire a lábammal beleütköztem a kád szélébe, és belezuhantam. Nagy csattanással elterültem benne, Luke pedig eszeveszetten rohant felém. – Ronnie minden rendben? – kérdezte. Kicsit sajgott a fejem.
- Hát nem igazán… - nyöszörögtem. – Megnyitnád egy kicsit a zuhanyt? Kéne egy kis hideg víz… - motyogtam, és dörzsölgetni kezdtem a fejem. Luke engedelmeskedett, és megnyitotta a zuhanyt. Kicsit bevizeztem a kezem, és az arcom.
- Jobb már? – kérdezte, és a kád szélére ült. Borzasztóan aggódott.
- Hát szerintem bevertem a fejem. – mondtam, mire kicsit elsápadt.
- Hol?
- Itt… Látod? – mondtam, és rámutattam a homlokomra.
- De nem ott nem is verhetted…
- De!! Nézd meg! – mondtam.
- Jó… de nincs ott semm…
- Gyere közelebb! – utasítottam, mire egészen közel hajolt. Csak pár centi választott el. – Látod? – tettem fel újra a kérdést.
- Nem.. Én..
- Akkor gyere még közelebb! – mondtam, mire már szinte összeért a homlokunk.
Ebben a pillanatban felkaptam a zuhanyrózsát, Luke-ot pedig berántottam magam mellé a kádba. Nagyot kacagtam, mire csak felém fordult…
- Teee! – mondta gonoszul. – Ezt még megbánod! – mosolygott.
- Igen? – kérdeztem, és közelebb hajoltam hozzá. – Hogyan? – A szemembe nézett és elmosolyodott. Közelebb hajolt, meg akart csókolni. És ekkor az arcába irányítottam a zuhanyt. Hirtelen azt sem tudta mi történik.
- Na, ezt még megkeserülöd! – nevetett. Kiszállt a kádból, kihúzott engem is, a vállára kapott, és a zuhanyfülke felé vitt. Kinyitotta, megnyitotta a vizet, és betett. Beszállt ő is, mindketten ruhástól, és megcsókolt. Olyan szenvedéllyel, hogy majdnem eldőltünk. A falhoz nyomott, beletúrt vizes hajamba, míg én próbáltam a zuhanyfülke bepárásodott falán valami kapaszkodót keresni, hogy el ne dőljek. Végigcsókolta a nyakam, majd levette a felsőjét. A víz továbbra is ömlött ránk, de nem érdekelt. Kezem edzett mellkasára tettem, éreztem, ahogy vadul ver a szíve. Meg sem vártam, hogy ő csókoljon meg. Vadul kaptam az ajkai után. Belemosolyogtunk a csókba, aztán az ajkamba harapott. Levette a pólóm, így már csak fehérneműben álltam ott. Kezét tarkómra tette, és még közelebb húzott magához. Újra megcsókolt, én pedig átfontam a nyakát. Kezei a derekamra csúsztak, aztán felemelt. Annyira magához préselt, hogy már alig kaptunk levegőt. Végül végre elengedett. Csak mosolyogtam, ő pedig simogatta az arcom.
- Csak azt szerettem volna mondani, hogy szeretlek! – mondta, mire megpusziltam. Ám mielőtt én bármit is mondhattam volna, valaki rángatni kezdte a fürdőajtó kilincsét. Pánikba estem.

***

A blogom : )

Ahoj! : ))
Nos, sajnálattal közlöm, hogy nem hoztam új részt, de egy olyan dolgot igen, ami szerintem azért érdekelni fog titeket. / Vagy nem, de azért itt a lehetőség : D /
Szóval sokat kérdezitek, hogy mikor jön új rész, de mindig csak azzal jövök, hogy sok elfoglaltság és hasonlók. Na hát nekem aztán nem csak ez az egy blogom van, hanem ezen kívül még kettő o.o De az egyik az régebbi ( az volt életem első blogja), annak most a "második részét írom", pontosabban... Szóval a régi blogomban még eléggé gyerekesen fogalmaztam, mert hát két éve kezdtem... : D Szóval nyitottam egy újat nem rég, és most oda írok, kicsit komolyabban.

Na de már egy csomót beszéltem, és még mindig nem tudjátok a lényeget. xd

Tehát úgy döntöttem, hogy kirakom ide a blogom címét, és így tudtok értesülni a dolgaimról, hogy mi van velem, és nagyjából be tudjátok határolni, hogy mikorra lesz rész. ( tekintve, hogy ha a lelkiállapotom nincs a magaslaton, akkor valószínűleg nem lesz ... : / )

Tehát ez a cím, lehet rendszeresolvasni : D Arról a blogról mindig vissza szoktam nézni, hogy kik a rendszeres olvasók, és őket én is követem, szóval várlak titeket, így kicsit megismerhetitek a történet mögötti írót is : ))

http://somethingsong.blogspot.com/

28.rész

Szijasztok! : ))

Na ez az első igazi új rész ebben a blogban. Az az igazság, hogy szerintem sokkal jobb itt, mint neonon volt, de ti is elmondhatjátok a véleményeteket! : D Már olvastam, hogy írtátok, hogy szerintetek is jobb így, meg élvezetesebb olvasni, szóval örülök, hogy egyetértünk :]

Mostanában elég nehéz az életem, és valahogy minden ellenem fordult. Múlt hét óta folyamatos rémálmaim vannak, alig alszom, mindenhol jönnek a problémák ( család, barátok, suli ), és tényleg úgy érzem, hogy ti adtok elég erőt most ehhez az egészhez. A komijaitok, a bátorításotok, a véleményetek... Tényleg nagyon sokat jelent, mert így úgy érzem, hogy jelentek még valamit ezen a rohadt földön, és azért csak tudok örömet szerezni valakiknek. Szóval köszönöm nektek!  : ) ♥

A részről... Nos nem tudom, hogy nektek mennyire fog tetszeni. Kicsit talán csöpögős, jelenleg nem nagyon tudom eldönteni, de mondom én sírtam rajta. Lehet, hogy ez csak azért volt, mert dühös is voltam, meg most úgy minden összejött, de kíváncsi vagyok Ti mit gondoltok : )) Szóval kérlek titeket, hogy írjatok pár komit is, mert igazán sokat jelent ( főleg most ), és ne felejtsétek a Szerintetek... - részt, mert az is nagy segítség ám : ))

Nem húzom tovább az időt : D Jó olvasást. Köszönöm, hogy vagytok!

U.I.: Ritkán rakok zenét, de most lesz, és kérlek hallgassátok meg hozzá, mert így jön át a hangulat. jelenleg ez az egyik kedvenc számom. Remélem nektek is a szívetekbe lopja magát... ( meg amúgy is imádom a Vámpírnaplókat *-* )

28.rész
„Volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.”

A levegő kinyomult a tüdőmből, és hiába próbáltam nagyokat kortyolni a hűs szélből, egyszerűen nem ment. A szemem valami pontot keresett, valamit, amin megakadhat, és nem kell mozdulnia, de egyszerűen nem tudott elszakadni a barna szempártól, ami fogva tartotta a tekintetem. A szél belekapott hosszú barna hajamba és kicsit megtáncoltatta körülöttem. Újra megéreztem a finom virágillatot, mint nemrég, és valami deja vu érzés fogott el, talán ki sem tudnám fejezni milyen. De nem emlékeztem miért. Az utolsó ilyen esetnél nem volt szó erről. Akármennyire is gondolkodtam rajta, talán éreztem ezt az érzést, de nem mondtuk ki. Talán csak a gondolataimban éreztem akkor. De most, hogy ki is lett mondva, kicsit megijedtem. Az állt tőlem a legtávolabb, hogy őt megbántsam. Azaz igazság, hogy bele tudtam volna szeretni. Nagyon is. De éreztem, hogy a szívem valaki olyannál hagytam, aki talán nem is ismer, a nevemet sem tudja, nem is érdeklem, mégis megtépázott. Nem bírok mást szeretni. Nem arról van szó, hogy Luke nem jelent nekem többet. Nem tudnám már barátságnak nevezni, ami ez alatt a rövid idő alatt kialakult köztünk. Ez több volt. Nem barátságról volt már szó, de részemről nem is szerelemről. Valaki másba voltam szerelmes. Egy olyan emberbe, akit nem érhettem el…

Könnyek gyűltek a szemembe. Az aranyló napfényben hirtelen folytak le a forró cseppek az arcomon, nem a kérdés miatt, amit feltett, hanem azért, mert tudtam, hogy többé nem lehetek szerelmes. Abban a pillanatban rájöttem, hogy bárkit szerethetek, bárkitől akarhatok többet, de a szívemben már el van foglalva az a hely, ami az igaz szerelemé. Luke szemeiben a remény elillant. Láttam rajta, ahogy fekete gyász költözik a lelkébe, mintha már a nélkül tudni mit mondok, mielőtt kimondanám. A könnyek a szememből egyre gyorsabban potyogtak, megállíthatatlanul fújta el őket a szél, elvitte valahová, talán valami friss zöld fűre, talán egy virágra, vagy csak a járdán koppantak… Még mindig Luke szemeit néztem. Az ő szemeiben is könny gyűlt, de láttam, ahogy összeszorítja az öklét, és az érzés eltompul. Nem tudtam megszólalni. Akartam őt. Akartam, hogy több legyen nekem. Meg akartam csókolni, hogy pillangókat érezzek. Azt akartam, hogy csak hebegjek-habogjak, ha vele beszélek. Akartam, hogy ha meglátom, bukfencezzen a gyomrom… hogy remegjek, ha hozzám ér. Hogy ha átölelem, a torkomban dobogjon a szívem… De nem.

Így történt, hogy beleszerettem egy fiúba, aki átvette a szívem irányítását, és hiába próbáltam mást szeretni, aki igazán foglalkozott velem, nem ment. És így bántottam meg azt az embert, aki az egyik legfontosabb szerepet töltötte be jelenleg az életemben. Képtelennek éreztem magam tovább élni.

Újabb adag szél fújt felénk, a könnyeimet teljesen lesodorva az arcomról. Felemeltem a jobb kezem, és Luke arcára tettem. Hideg volt, mint aki megfagyott, mintha jégszív telepedett volna abba a forróságba, amit irántam érzett. Mintha jégkristályokat szúrtam volna a testébe. Fizikailag láttam, hogy szenved.
Abban a pillanatban a szívem vadul vágtázni kezdett. Az agyam a lelkem ellen dolgozott, próbált úgy tenni, mint egy pusztító tornádó, kisöpörni minden érzést Brian iránt. Tudtam, hogy szeretem Lukeot és képtelen lennék rá, hogy megbántsam. Az agyam azon volt, hogy betáplálja a hazugságot a szívembe. Hogy én magam is elhiggyem, hogy minden rendben. Hogy Luke az egyetlen fiú az életemben. És amikor úgy éreztem, hogy az utolsó szikra is hamisan pattant Brian iránt, akkor kimondtam.
- Igen.

A szó elhagyta a számat, a szívem meghasadt, és tudtam, hogy hazudok, de nem akartam hinni magamnak. Befejezettnek nyilvánítottam egy vitát, amit magam ellen folytattam. El akartam hinni. Igen. Szerethetek mást. Amit Brian iránt érzek, nem lehet szerelem. Nem ismerem. Nem ismer. És talán többé nem is akarom megismerni.

Luke arca felragyogott. Mintha a jégszilánkok hirtelen elolvadtak volna a tűztől, ami újjá éledt benne. Boldogan nézett a szemeimbe, tudta, hogy nagy csatát vívtam magammal, de az eredménynek örült. Felkapott a szélben, és átölelve megpörgetett… Arcom a vállába fúrtam, és azt suttogtam olyan halkan, hogy még én sem hallottam:
- Mindent a barátokért…
Egy utolsó könnycsepp gördült az arcomon, és teljesen átadtam magam a hazugságnak. Luke a földre tett, és két kezébe fogta az arcom. Mélyen a szemembe nézett, sugárzott belőle a boldogság. Nem szólalt meg egyikünk sem. Elfelejtettem a délutáni eseményeket, Briant, a barátaim, Bellát, a kazettákat, a családom, mindent. Csak a szemeire összpontosítottam. Átfolyt belém az érzelem, mintha Luke két keze híd lett volna a boldogságnak. Elmosolyodott, mire én is, de csak halványan. Közelebb lépett hozzám, mintha csak össze akarna velem olvadni. Homloka megérintette az enyémet. Forró tenyere égette az arcom, de még mindig csak egymás szemét figyeltük. Végül az ajkaimra nézett, mire én lehunytam a szemem, ő pedig óvatosan megcsókolt, mintha az lenne az első, és talán tényleg. Valami megmozdult a gyomromban, éreztem, hogy a szívem hevesebben ver. Még mindig az arcom fogta, én a kezeimet a nyaka köré fontam. Lábujjhegyre álltam, mire a kezei a derekamra csúsztak. Óvatosan magához préselte a testem, mintha tényleg egyek lennénk, úgy éreztem összetartozunk, mint a kirakós két darabja. Teljesnek éreztem magam, és az igazságot a szívemben mélyre űztem, ahol talán magától megszűnhet. A szívem átadta magát az agyam akaratának, és beleszerettem. Mintha egész más fiú lett volna. Valaki olyan, akibe egy pillantása alatt szerelmes lettem, és most végre megkaptam. Minden átértékelődött bennem, és Lucas az első helyre került. A csók alatt valami olyan dolog történt bennem, ami teljesen megváltoztatott. Biztonságban éreztem magam. Talán ez a legjobb szó. A karjai között tartott, mint valami kis törékeny tárgyat, mintha valami olyan dolog lennék, ami pótolhatatlan, az egyetlen, és a legféltettebb. És ebben a zűrzavarban, ami most az életemet jelentette, ez annyira jól esett, hogy gyógyír volt minden sebre, ami eddig ért engem ebben a pár hétben, és minden bajomra, és igen: boldog voltam. Nem gondoltam semmire, csak arra, hogy neki fontos vagyok. Hogy igazán szeret, és megvéd. És hogy hozzá menekülhetek. Akkor is, ha már minden összedőlt. Mert ő szeretni fog. örökre…

2 hét múlva

Talán tényleg összedőlt a világ. Talán tényleg minden romokban hever. Ninát régen láttam. Most viszont csak becsöngetett, egyszer, de hosszan. Én nyitottam ki. Átölelt, és sírt. Mintha minden romokban volna, mintha összedőlt volna a világ.

Egyedül voltam otthon, de még csak a szobámig sem jutottunk el. Rázta a sírás, a falak visszaverték a bánatot és a gyászt. Mintha minden romokban volna… mintha összedőlt volna a világ.

Fejét az ölembe hajtotta, ahogy ültünk… Néhány másodpercenként újabb sírás rázta meg, de én nem szóltam semmit. Csak vártam. Vártam azt, amikor nekem is romokban lesz minden. Amikor elmondja, hogy miért dőlt össze a világ.

És akkor egyszer felnézett, könny áztatta az arcát, és ahogy ránéztem belém költözött a fájdalom, és a nélkül is tudtam, hogy baj van, hogy ki sem mondta… Hirtelen összedőlt a világ és minden romokban hevert.

A szavaktól, amik elhagyták a száját, szilánkok hevertek a lelkemben szerte-szét. Minden, amit kérdezni akartam, ami titok volt, elveszett. Mintha összedőlt volna a világ. Hirtelen minden romokban állt.

És elkezdtek potyogni a könnyeim, és együtt sírtunk a kanapén, hogy Wine néni meghalt, romokban van minden, a múlt a jelen és a jövő, hogy vége… Összedőlt a világ.

***

27.rész

27.rész

„Megijeszt, hogy mennyire bírok kötődni egy olyan emberhez, akit szinte nem is ismerek...”

Az éjjelem álmatlanul telt. Szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. Folyamatosan csak Bellán járt az eszem, és egyre több dolgot kapcsolgattam össze magamban, ami miatt ő küldhette a kazettákat. De az igazi okra nem jöttem rá. Vártam is a másnapot, de sokkal jobban rettegtem tőle. Ha kiderül, hogy ő az, akkor elveszítem. Akkor nincs többé Bella… Ezt pedig nem tudtam volna elviselni.
Reggel a nap sugarai aranylóan világították be a szobát. Borzalmasan éreztem magam. Visszahúzott az ágy…

Leültem a házunk előtti lépcsőre, és vártam. Már mindennel elkészültem, felöltöztem, haraptam valamit, bár szinte semmi nem ment le a torkomon. Néztem minden felé, mintha bárhonnan megtámadhatnának, de az utcák kihaltak voltak, csak csendes lágy szellő fújdogált. Próbáltam kitörölni az álmosságot a szememből, de akaratlanul is úrrá lett rajtam a fáradtság, és fél percenként ásítottam.
Nem sokkal később megláttam közeledni egy alakot. A szívem azonnal gyors vágtába kezdett. Felismertem az alakját, könnyed járását, és biztos voltam benne, hogy Bella az. Ám megpillantottam mást is… Mellette volt egy ismeretlen ember. Egy fiú. Még sosem láttam. Nem értettem mégis mi történhetett, hiszen azt hittem titkot mond el. Azt hittem ez nekem szól csak… Összezavarodtam.
- Szia! – köszönt Bella, és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, és véltem rajta felfedezni némi izgalmat is.
- Szia…sztok… - köszöntem, és ránéztem az ismeretlen fiúra, aki nem messze állt tőle. Még mindig a lépcsőn ültem…
- Nos, gondolom észrevetted, hogy egy kicsit hanyagoltalak titeket az utóbbi időben. – kezdte, de ekkor felálltam, és leállítottam.
- Bella… Nincs kedved sétálni? És egyáltalán ki ez a srác? Biztos, hogy előtte akarod elmondani? – súgtam a fülébe, és észrevétlenül a fiú felé böktem.
- Ronnie! Ne viccelj! – lökött el magától. Furcsa volt. – Róla van szó! – mutatott a fiúra, aki visszahúzódóan közelebb lépett egyet, fekete hajába túrt, és félénken felém nyújtotta a kezét.
- Ben… - sütötte le a szemét.
- Ronnie… De miért is mutatkozunk be? Mi van? – néztem a barátnőm szemébe, akinek az arcán egy széles vörös sáv húzódott. Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. – Na ne! – sápadtam el.
- De… de figyelj Ronnie… Nem régóta vagyunk együtt. Csak pár napja.
- Öt. – súgta Ben, mire elmosolyodtam. Milyen aranyosan számon tartja…
- Bella… Én nem haragszom… Sőt! Annyira örülök nektek. De… nem értem miért nem mondtad el… - vontam kérdőre a barátnőm, aki megfogta Ben kezét, és terelte a témát.
- Nincs kedvetek sétálni? – furcsa volt a hangja. Ez általában akkor történik, amikor hazudik.
- Menjünk… És közben szépen elmondasz mindent… - mondtam, mire elindultunk.

Bella azért töltött kevesebb időt velünk, mert egy délutáni szakkörön megismerte Bent, az új tanulótársát. Azért nem mondta el nekem, mert tudta milyen frissen szakítottunk Iannel, és hogy nem esett volna jól. Már el is felejtettem, hogy pár órával az előtt mivel akartam vádolni…
- Boldog vagyok, hogy boldogok vagytok! – öleltem meg Bellát, mire ő kedvesen megszorított.
- Bocsi még egyszer, hogy nem mondtam el… Csak nem akartam neked fájdalmat okozni… - hajtotta le a fejét.
- Bella. Ígérd meg, hogy bármi történik, főleg ilyen dolog – és ekkor a fiú felé néztem-, elmondod! Nemhogy lehangolsz ezzel, hanem felvidítasz! Tudod milyen régóta vártam, hogy igazán teljesen boldog legyél?! Ezzel nemhogy elrontottad volna a kedvem, hanem inkább csak még jobban felélénkítetted! – nevettem. Ő is nevetett. Végül elbúcsúztunk.
- Aztán nem hanyagolni! – mondtam mosolyogva.
- Soha! Sőt! Most már négyen is összejárhatnánk! Sőt! Öten! Ugye ott van még Elena is. – hadarta. Jól éreztem magam. Ben hirtelen olyan része lett a bandánknak, mint amilyenre sosem számítottam volna.
- Nekem oké! – öleltem meg.

Pár perc múlva már csak két távolodó kézen fogva sétáló párt láttam. Boldog voltam. Több szempontból is. Az első, hogy kiderült, hogy nem Bella a kazettás lány. A második, hogy nagyon jó fiút talált magának, és tényleg összeillenek. A harmadik, hogy Lucas miatt már nem kell aggódni, és semmi sem választhatja szét a barátságunkat. Hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Igen. Most ebből a szempontból minden rendben.

Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilom. Tárcsáztam egy számot, amit az előtt csak nagyon ritkán, mire kicsöngött.
- Halló, itt Lucas! – szólt bele, kicsit mintha izgatott lett volna. Vajon várta már a hívásom?
- Szia! Ronnie vagyok! – kacagtam bele. Olyan felfoghatatlanul boldog voltam, hogy meg kellett vele osztanom.
- Mi történt? Nincs kedved találkozni? – kérdezte, mire meggondolatlanul azonnal válaszoltam.
- De van! – mire észbe kaptam már késő volt.
- Jó. Akkor odamegyek a házatok elé! – éreztem azt az izgalmat a hangjában, ami olyan érdekessé tette.
- Mi lenne, ha inkább én mennék? Úgysem vagyok messze. – a döntéseimen már rég nem gondolkoztam. Tettem azt, ami csak kijött a számon. És ha ez, hát ez.
- Rendben, gyere! Várlak! – mondta. Letettem. Nem filóztam rajta, hogy mégis mit tettem. Egyszerűen csak éltem a pillanatnak. Boldog voltam Bella boldogságával. Csak tettem, ami éppen jól esett.

Mire Lucas háza elé értem, már ott állt az ajtó előtt. Nagyon várt. Amint meglátott mosoly terült szét az arcán. Valami olyan mosoly, ami megmagyarázhatatlan módon fordított egyet a gyomromon. Mintha bukfencezett volna. Furcsán éreztem magam.
- Szia! – köszönt.
- Szia! Képzeld, Bellának van egy pasija! – rohantam le azonnal, de mint aki meg se hallotta volna csak lerohant a lépcsőn és szorosan átölelt. Majdnem egy fejnyi különbség volt köztünk, így olyan volt, mintha az óriás megölelné a törpét. Olyan volt nekem, mint egy testőr. A nyugalom szétáramlott a testemben, és a kusza gondolatok kicsit rendeződtek a fejemben.
- Mit is mondtál? – kérdezte, mikor kicsit engedett a szorításon.
- Azt, hogy Bellának sikerült beszereznie egy fiút, amit mi észre sem vettünk. Úgyhogy ezért hanyagolt bennünket.
- És kedves a srác? – kérdezte, de mintha valami remény csillant volna a szemében, Nem értettem a dolgokat.
- Igen. Annak tűnt… - mondtam, és láttam rajta, hogy kicsit mintha féltékeny lenne.
- Szóval már találkoztál is vele? – esett nekem, mintha megijedt volna.
- Igen. De Luke. Én nem akarok tőle semmit! Csak mondtam, hogy pont összeillenek Bellával. Mi a bajod? olyan furcsának tűnsz… - néztem csokoládébarna szemébe, mire egy nagyot sóhajtott, és elengedte a derekam, amin a kezei ott pihentek az ölelés óta.
- Valamit el kell neked mondanom. – kezdte, és láttam rajta, hogy nagyon izgul.
- Mi? Történt valami? – értetlenkedtem, mire azonnal szabadkozott.
- Nem dehogy. Csak… Tudod… Most, hogy felhoztad Bellát. És hogy látom rajtad, hogy mennyire boldog vagy még úgy is, hogy Bellának van barátja… nos… - a cipőjét bámulta. Legszívesebben felemeltem volna a fejét, hogy nézzen már a szemembe. Remegés futott át rajtam.
- Luke. Mond ki… Mitől félsz? – kérdeztem, bár nem tudtam mit is akarhat ezzel mondani.
- Ronnie…
- Igen? – itt felemelte a fejét, vett egy nagy levegőt, és szépen artikulálva a szemembe mondta.
- Lennél a barátnőm?

***

26.rész

26.rész

'Úgy tartják, a szavak sok fájdalmat okoznak,
de valójában a csend is megsebez olykor...'

A délután furcsán alakult. Elena teljes mértékben belezúgott Scottba, én pedig mást sem hallgattam, mint, hogy mennyire helyes, aranyos, okos, ügyes, bla bla bla. Persze nem mintha nem örülnék az örömének, csak miután sikerült leöntenem magam, és egész délután az a fiú nézegetett, akit mindennél jobban akarok, mégis nevetségesen éreztem magam, azért elég rossz dolgok fordultak meg a fejemben.
- Képzeld, van egy Rock bandája! – ámuldozott, én pedig csendben baktattam mellette. – Ő az énekes, és gitározik is… Annyira jó fej! – emelte tekintetét az égre örömében, amit én is megtettem, csak egy nagy sóhajjal, és inkább idegességemben.
- Örülök, hogy ilyen jól alakult a délutánod… - motyogtam, mire végre észrevette a nyomorom.
- Jaj Ronnie… Olyan aranyos voltál… - kapta a szája elé a kezét, amikor nevetett… Bella jutott az eszembe…
- Mikor? – néztem rá nagy szemekkel.
- Amikor őt nézted, és magadra öntötted a narancslét. Szó szerint ennivaló voltál. – mosolygott.
- Én inkább szánalmasnak mondanám… Nekem semmi sem sikerül… - búslakodtam.
- Ó Ronnie! – ölelt át az út közepén. – Szerintem ennél jobban nem is alakulhatott volna. Most már akárhányszor látni fog, el fog mosolyodni, és egy vicces, aranyos, ügyetlen lány jut majd az eszébe, akit védelmezni kell. Ez ösztön a srácoknál. – mondta, mire kicsit jobban éreztem magam.
- Tényleg engem nézett? – sétáltunk tovább, mire Elena kivillantotta hófehér fogsorát.
- Hát persze. Mondom, szerintem bejössz neki. – nevetett.
- Hát, ha te mondod… - mosolyodtam el én is.
Végül elváltak útjaink. Elena másfelé lakott, mint én. Elköszöntünk, én pedig hazafelé vettem az irányt. Éhes voltam. Egész nap nem ettem semmit, és már lemenőben volt a nap. Magányosan baktattam a betonon, amikor hirtelen beleütköztem valakibe…
- Bocsánat… - motyogtam magam elé.
- Ronnie! – hallottam azt a kellemes baritont, és a gyomrom bukfencezett egyet.
- Szia Lucas! – mosolyogtam barna szemeibe.
- Hát te? Hogy sikerült a szóbeli? – kérdezte, de láttam rajta, hogy közel sem erről a témáról beszélgetne velem leginkább.
- Jól. Tudtam válaszolni mindenre. Elena sokat segített. – mondtam.
- Elena… - szűrte a fogai között a nevet, rólam pedig lehervadt a mosoly.
- Most meg mi van? – fogtam meg a karját… Olyan izmos volt…
- Semmi, csak egy ideje mással sem foglalkozol, csak vele. – Itt félre nézett. Bellára gondolhatott. Lucas az utóbbi időben nagyon el volt hanyagolva részünkről. Bella ismeretlen okokból sosem ért rá, én pedig tényleg csak az új lánnyal foglalkoztam.
- Most nagyon nehéz neki… Új környezet, új emberek… Sok mindenről kellett lemondania… - mondtam a szemébe, mire ő megfogta a két kezem.
- Ronnie! Hiányzol érted? – Barna hajába kicsit belekapott a szél, nekem pedig olyan érzésem támadt hirtelen, mintha valami nagy döntést kéne meghoznom. A lemenő nyári nap fényében az arca még jobban bronzosnak hatott, és legszívesebben átöleltem volna. Átfolyt rajtam a fájdalma. Nagyon sajnáltam, hogy miattam szenved…
- Lucas… Értsd meg. Elenának most nagyon nehéz, és…
- És mi? Nekem is nehéz… Ronnie szeretném, ha velem lennél. Bella is eltűnik mostanában… De ez nem is bánt annyira. Az fáj, hogy TE nem vagy mellettem. – A szeme fájdalmasan csillogott, én pedig legszívesebben öngyilkos lettem volna, hogy képes voltam őt ennyire bántani.
- Lucas… Kérlek…
- Mit kérsz Ronnie? Én bármit megadnék neked, érted? Akármit. Amit csak akarsz. Csak egyet ne kérj… hogy felejtselek el. Mert abba belehalnék. – mondta, és közelebb lépett.
- Lucas… Érts meg. Nem csak Elenának nehéz, hanem nekem is. Kérlek, ne tedd még nehezebbé… - nyögtem halkan, mire Lucas karjai körbezártak. Biztonságban éreztem magam. Olyan volt, mint egy óvó apa, mint egy védelmező testőr… és talán több mint barát…
A szél jobban feltámadt, és friss virágszirmokat fújt szerte szét a levegőben. Körbevett az édes illat, de csak még jobban belefúrtam az arcom Lucas mellkasába. Ő szorosabban ölelt. Kezei a derekamra csúsztak, édes bizsergés futott át rajtam. Nem voltam Lucasba szerelmes… Egyszerűen bele voltam habarodva… és ezt ideje volt belátnom.
- Nekem bármit elmondhatsz. Mindig meghallgatlak, és segítek neked. Akármikor. – suttogta bele a hajamba, mire én belemosolyogtam a pólójába.
- Tudom… Most már tudom. – néztem fel a szemébe, de hirtelen olyan magasnak tűnt. Mintha elérhetetlen lenne. De a szája mégis olyan közel… Annyira fájdalmasan közel…

A nap narancsos fénye már mindent bevont. Messze voltam még az otthonomtól, de mégis, egy olyan fájdalomért, amit a kávézóban történtek után éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy talán nem is tetszem annak a fiúnak, egy másik srác karjaiban kerestem vígaszt. Csak egy ölelés volt. Talán túl hosszú is, de mégis… Mintha a problémáim hirtelen megoldásra találtak volna már csak azzal is, hogy ölelhetem. Szerettem. Jobban, mint barátot…
- Mennem kell… - suttogtam, mire éreztem, hogy elmosolyodik.
- Nekem is. – mondta, de még mindig nem mozdultunk.
- Olyan jó így. – mondtam halkan, mire szorosabban ölelt.
- Nekem is… - fejét a hajamba fúrta.
Még jó néhány percig álltunk ott, amikor végre hátrább léptem. Keze lecsúszott a derekamról, és szinte égetett a hiánya.
- Tényleg megyek. – jelentettem ki, de az arcom valahogy elárulta, hogy inkább tovább ölelném.
- Jó. – válaszolt, de mintha a szavak mögött egyszerűen átfolytak volna az érzések. Mind ketten tudtuk, hogy most valami több történt annál, mint ami látható volt. Legalábbis én éreztem.
- Akkor majd hívlak. – mondtam, és elindultam.
- Minden pillanatban csak azt fogom várni. – mondta, és végül elmentünk. Legszívesebben visszafordultam volna, csak hogy nézzem, ahogy megy, de nem tettem. Abban viszont biztos voltam, hogy ő nem egyszer megfordult. Én nem tettem. Hazaérve megrohamoztam a hűtőt. A rengeteg ennivaló, amit magamba tömtem nem volt mérhető. Végül este az ágyamban, egy doboz fagyival a kezemben néztem a sorozatokat. Megint nem tudtam miről is van benne szó. Csak az alapzaj volt megadva vele. Egészen máson járt az eszem. A délutánon… Lucason. Valami olyat kezdtem érezni iránta, amit nem tudtam hová tenni.

Gondolkozásomból a telefonom csörgése riasztott fel. A kijelzőn az állt, hogy: Bella. Meglepődtem.
- Halló! – szóltam bele, mire a barátnőm hangja csendült fel.
- Szia… - mondta, de mintha nem is ő lett volna. Furcsa volt a hanglejtés, furcsa volt a pillanat… Nem volt vicces… ez pedig egyáltalán nem volt rá jellemző.
- Valami baj van? – kérdeztem óvatosan.
- Baj? Nem dehogy… Csak történt egy s más, amit még nem tudsz… De úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy megtudd… - rejtélyeskedett, mire valamiért a kazetták jutottak az eszembe.
- Ez kapcsolatos azzal, hogy miért tűnsz el mindig? – kérdeztem, mire a jégkrémet az asztalra tettem, és feszülten figyeltem.
- Nos, igen. Tulajdonképpen erről lenne szó… - folytatta. Kezdett kicsit furcsa lenni a dolog… Vajon tényleg a kazettával kapcsolatban akar velem beszélni? Akaratlanul is össze kezdtem egyeztetni az információkat, amiket a kazettákról tudok, az ő viselkedését, és az én hozzáállásom. Lehetséges.
- Akkor találkozunk valamikor? – faggatóztam.
- Aha. Mondjuk holnap délelőtt?
- Nekem jó. – mondtam.
- Oké. Akkor érted megyek…- majd lerakta a telefont… Több, mint fél órát ültem szótlanul az ágyamban, de nem jutottam semmire vele kapcsolatban…

***

25.rész

25.rész
„kifújta a levegőt, és felnevetett, azzal a nevetéssel, ahogy az emberek nevetnek, ha valami egyáltalán nem vicces, de azt kívánják bárcsak az volna.”

Néhány nap alatt Elena olyannyira az életem részévé vált, mint a levegő. Sokkal többet voltam vele, mint Bellával, amit még én magam is furcsálltam. Akárhányszor mondtam Bellának, hogy legyünk most délután négyen, ő mindig arra hivatkozott, hogy dolga van. Lucas pedig tanult. Ha jobban belegondol az ember, akkor rám is rám fért volna a tanulás, de szerencsére Elena sokat segített, így bár sok éjszakai magolás árán, de fel tudtam készülni a szóbelire. Kiderült, hogy Elena is arra a főiskolára készül, mint én, így még jobban össze tudtunk kovácsolódni, és nőtt azoknak a dolgoknak a száma, ami közös bennünk. Bella karjaiban most nem találtam megnyugvást, folyton dolga volt, de nem árulta el, hogy mi. Az az igazság, hogy Elena többet törődött velem. Neki egy barátja sem volt a suliban, így csak rám támaszkodott. Én pedig úgy éreztem, hogy csak ő ért meg. A legfélelmetesebb, hogy mindent elmondtam neki… A kazettákon kívül. Elmondtam Briant, elmondtam Lucast, elmondtam Iant, beszéltem Nináról, meséltem Wine néniről, ő pedig elmondta, hogy milyen barátai voltak a régi városukban. Ahogy leírta őket, visszahúzódónak és mégis szeretnivalónak ismertem meg a társaságot. Ennek ellenére, hogy mindenkiben megbújt egy kis félénkség, mindenki külön egyéniség volt, és elmondása szerint nagyon sokat törődtek egymással. Olyanok voltak, mint egy nagy család. Ezért volt nehéz otthagynia őket.
Miután túl voltam a szóbelin, amin halálra izgultam magam, de ennek ellenére eredményesen sikerült, és Elena is végzett már, találkoztunk.
- Szia! Na hogy sikerült? – esett nekem azonnal, és izgatottan várta a reakciómat. Én még mindig nem hittem el, hogy túl vagyok rajta.
- Nagyon féltem… - kezdtem, de azonnal közbe is szólt.
- Én is! Azt hittem meg sem fogok tudni szólalni! – szinte a számból vette ki a szót. Annyira különösen hasonlítottunk egymásra. Olyan hihetetlenül furcsán. A zenei ízlésünk, a fiúk felé az elvárásaink, a döntéseink, a beszédünk… Olyan volt, mint a másik felem.
- Pont ezt akartam mondani! – ámuldoztam. Nevetni kezdtünk.
- De aztán kérdeztek, és csak dőltek belőlem a szavak! Előtte bármit próbáltam felidézni, semmit sem tudtam. Kétségbe voltam esve, és mégis sikerült! Komolyan nem hiszem el! – örvendezett. Ölelésünket egy autó dudálása szakította meg. Elena anyukája volt.
- Na, hogy sikerült lányok? – kérdezte. A válaszunk egyszerű volt, és egyszerre is mondtuk ki:
- Jól!
- Elviszlek titeket jó? – kérdezte, mi pedig örömmel bepattantunk a hátsó ülésre.
- Köszönjük. – mondtam.
- És hová vigyelek titeket? – eközben beindította a motort, a kocsi pedig villámként hasított végig az úton.
- Elviszel minket abba a kávézóba? – kérdezte Elena. Meglepődtem. Pontosan tudta, hogy Brian ott dolgozik, de akárhányszor mentünk oda, sosem volt ott. Mindig vadászott rá.
- Persze. – azzal lekanyarodott egy kisebb utcába. Nem tudtam hogyan jutunk el a célpontig, de úgy gondoltam, biztos csak lerövidíti az utat egy összekötő úton.
Elena sokat mesélt autózás közben, én pedig nagy örömmel hallgattam. Az előző élete egy olyan helyen volt, ahová én mindig is vágytam. Túl a betontömegen, túl mindenen, egy kis kertes házban egy rét közepén, nem messze tőle egy erdővel, állatokkal, naplementével és virágokkal. De ez nekem szinte megvalósíthatatlan volt. Épp ezért hallgattam szenvedéllyel a meséit.

Miután az anyukája elment, mi pedig a kávézó ajtaja előtt álltunk, úrrá lett rajtam a remegés.
- Mi van veled? – kérdezte mosolyogva.
- Azt hiszem, félek. – jelentettem ki, és megfordultam, hogy elsétáljak.
- Miért? Eddig sosem féltél, ha jöttünk… - kérdezte, és mélyen a szemembe nézett.
- Furcsa előérzetem van. Elmegyek. – kötöttem ki, és már mentem is.
- Megőrültél? Hátha most bent van! Minden lehetőséget meg kell ragadni! – azzal megfogta a kezem, és kinyitotta az ajtót. A csengő csengetett, és már tudtam, hogy nincs visszaút. Remegve nyitottam ki a szemem, és néztem szét a helységben. Kihalt volt. Egy lélek sem ült odabent, és nem is ő volt a pultnál, hanem egy másik fiú. Kicsit testesebb volt, a haja szintén göndör, de egy kicsit hosszabb. Furcsán hatott rajta az egyenruha. Nem az ő stílusa volt. Kicsit mintha rockosabb lett volna. Valahogy nem illett ebbe a nyugodt idilli kis kávézóba. Nem volt megfelelő a környezet.
- Ő az? – mutatott a pultnál álló fiúra Elena, és mintha egy kis fájdalmat éreztem volna a hangjában.
- Nem… Nincs itt. – mondtam, mire éreztem, hogy Elena erősen kifújja a levegőt.
- Akkor jó. – mondta és a pult felé kezdett menni.
- Mi? Mi az, hogy akkor jó? – kíváncsiskodtam.
- Nem akartam bunkó lenni. Szerinted nem helyes a pultos fiú? – kérdezte, én pedig meglepődtem. Azért könnyebbült meg, mert tetszik neki a srác a pult mögött, és így, hogy nekem meg más kell, nem kell rajta osztozkodnunk? Vagy csak nem akarja elvenni tőlem az igazit? Ezt nem tudtam mire vélni. Most hálásnak kéne lennem, vagy megbántottnak?!
- Hát… De … - mondtam, mire lágy mosoly derült szét az arcán, és a pulthoz lépett.
- Szia! – köszönt, és a haját kezdte csavargatni.
- Szia! Öö bocsi, még kezdő vagyok. Az öcsém szokott segíteni, várj, szólok neki, nehogy elrontsak valamit. – Azzal eltűnt az ajtó mögött.
- Kedves kiszolgálás… - motyogtam magam elé, mire Elena hátba vágott. Felnevettem.
A következő pillanatban azonban a mosoly az arcomra is fagyott. Brian lépett ki az ajtón, akit követett a pultos srác, és én hirtelen nem kaptam levegőt.
- Bocs, hogy megvárattunk titeket… - mondta, és a bátyját a pénztár mögé tuszkolta. – Mit kértek? – nézett rám a nagy barna szemeivel, és látva a zavarom elmosolyodott. Elpirultam.
- Ööö – kezdte Elena… Észre sem vette a helyzet súlyosságát. Még mindig a másik srácot vizslatta.
- Két narancslét. – mondtam, a pénzt a pultra tettem, és elvonszoltam magunkat egy asztalhoz, jó távol a fiúktól.
- Most meg mi van? – nézett rám nagy szemekkel a barátnőm, mire én közelebb húztam magamhoz.
- Mégis mi lenne? A saját szerelmi homályodtól nem látod, hogy Ő AZ! – suttogtam, alig hallhatóan, erősen megnyomva az utolsó két szót.
- Ő? – nézett el a vállam felett, majd a újra a szemembe. – Tényleg helyes. – mondta, mire a vállába boxoltam.
- Neked meg bejön Scott? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Scottnak hívják? Honnan tudod? Találkoztál már vele? Barátod? – tette fel sorra a kérdéseket, amikre egyetlen választ adtam.
- Őt nem ismerem, csak Briant. Brian bátyja Scott. Ő az. – Böktem a mögöttem álló két fiúra.
- Ó! – láttam, ahogy kitisztul előtte a kép. – Tudod… Szerintem bejössz neki. – mondta, mire meglepetésemben az asztalba vertem a lábam, és egy hangos, Au-t hallattam. Aztán pedig kuncogást a hátam mögött.
- Mégis miből gondolod ezt? – kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy valami olyan választ ad, amiben nem tudok kételkedni.
- Mindig téged néz. – jelentette ki, mire én először majdnem felugrottam örömömben, aztán csalódottan csak azt válaszoltam:
- Mégis kit nézzen, ha csak mi vagyunk idebent? – sóhajtottam, mire Scott elkiáltotta magát.
- Kész a narancslé! – ebben a pillanatban mindketten egyszerre ugrottunk fel. Szinte versenyt futottunk a pultig, aztán elvettük a narancslét. Briant figyeltem. Megfigyeltem az arcvonásait, az állkapcsát, a szemeit, megláttam milyen hosszú szempillái vannak, a göndör fürtjeit, amik irányíthatatlanul álltak mindenfelé, és az ajkait… Annyira szabályos volt… Szinte bűnösen tökéletes…
- Ronnie! – hallottam Elena hangját. Halk kuncogás követte a kiáltást, én pedig csak arra lettem figyelmes, hogy a nagy ámulás közepette szép lassan magamra öntöttem a pohár tartalmát.
- Khm… - Brian hangja visszhangzott a fejemben. – Készítsek másikat? – kérdezte, mire bólintottam. Borzalmasan hülyén éreztem magam. Elena majdnem megfulladt a visszafojtott nevetésben.
Nem sokkal később elkészült az ital. Brian felém nyújtotta, én pedig automatikusan el akartam venni, amikor egy másodperc töredéke alatt lepergett egy képsor a fejemben. Hozzáérek, áramütés fut végig mindkettőnkön, és elkapom a kezem. Megijedtem. Gondosan ügyeltem rá, hogy amikor elveszem a poharat, nehogy közel kerüljön egymáshoz a kezünk. Valószínűleg ő nem vett észre belőle semmit, én viszont annyira koncentráltam, hogy többet használtam az agyamból, mint reggel a szóbelin…

***

24.rész

24.rész
" Azt hiszem, hogy korábban azért nem tudtam megvalósítani az álmaimat, mert nem voltam őszinte, vagy nem vállaltam felelősséget azért, amit éreztem. Ebből következett, hogy akaratlanul eldobtam magamtól az álmot, mivel a gondolataim és a cselekedeteim nem voltak összhangban egymással. "

Ezernyi gondolat száguldozott a fejemben, amiket sorra fel is akartam tenni, de csak egy hülye: - Mi?! – hagyta el a számat…
- Tudod… Mindig féltelek. Tudom milyen esetlen vagy… és amikor egyedül akarsz hazamenni, mindig történik veled valami. A múltkor is rám jött a szívbaj, amikor ezek megtámadtak… - mondta, és lesütötte a szemét. Sosem láttam még ilyen őszintének. Valami mintha bukfencezett volna a gyomromban. Ezt nem tudtam mire vélni.
- Én… - kezdtem, de amint mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta elakadt a szavam. Hatalmasat nyeltem, amit biztos voltam benne, hogy észrevett.
- Igen? – fogta meg a kezem, én pedig ebben a pillanatban felkiáltottam.
- Jézusom, nagyon fáj… - sikkantottam, mire ő óvatosan a tenyerébe helyezte.
- Tudod mozgatni? – kérdezte, én pedig óvatosan behajlítottam az ujjaim, majd vissza. Nyilalló fájdalom járta át az egész karom. Felszisszentem.
- Au. – jelentettem ki, és nagy levegőt vettem.
- Csak zúzódott. Gyere, bekötözöm. – mondta, és újra elővette az elsősegély dobozt. – Amúgy mit műveltél, hogy így összezúztad? – nevetett.
- Behúztam az egyiknek. – morogtam magamban, mire az arcán hatalmas mosoly terült szét, és elkezdte kötözni a kezem.
- Szóval hasznosítottad a filmjeimet. – mondta önelégülten. Kényszeredetten felnevettem.
- Azt magamtól is tudom, hogy hol fáj a legjobban a fiúknak. – válaszoltam, mire ő újra felkacagott.
- Nos… Tájékoztatlak, hogy ha egy lány behúz nekik egyet, az nem fáj. – kacarászott, mire én elrántottam a lüktető kezem.
- Én is tudom. Csak erre volt lehetőség. Védekeztem. Ennyi. – kaptam fel a vizet, mire Lucas azonnal mentegetőzni kezdett, mert látta, hogy gyenge ponton érint.
- Jó, jó bocsi. Én csak… Mindegy.
Nagyjából negyed órán keresztül csendben ültünk a kanapén. Ő kötözte a kezem, én pedig hősiesen tűrtem, és elnyomtam magamban egy pár halk sikolyt a fájdalomtól.
- Kész. – jelentette ki Lucas, és összepakolta a dobozt.
- Köszi. – mondtam, mire csak mosolygott… - Lucas… - kezdtem, de már magam sem tudtam mit akartam mondani.
- Igen? – nézett rám, belőlem pedig kifutott a vér. Nem emlékeztem mióta váltott ki belőlem ilyen érzéseket.
- Én… Remélem az után is barátok leszünk, hogy kijárjuk a sulit… - sütöttem le a szemem.
- Én örökké a barátod leszek Ronnie. Amikor csak kell. – kezével felemelte az állam. – És bármikor több is… - megremegett a gyomrom. Szerettem volna átölelni, de a pillanat átalakult. Többet akartam. Meg akartam csókolni.
Lucas ajka forrón érintette az enyémet. Óvatosan, tapogatózón csókolt, majd egyre hevesebben. A fürdőben történtek után valami megváltozott. Lucasra, mint fiúra sosem néztem. Nekem ő mindig olyan volt, mint egy testvér. Egy pótolhatatlan testvér, aki mindig mellettem van. De amióta Iannel szakítottunk, és Bianca szervezkedett, az egész képe megváltozott a szememben. Mintha eddig nem láttam volna az arcát. Most észrevettem a sármos vonásait, dús sötétbarna haját, és az izmait, amit valljunk be, nagyon is szexisre kigyúrt. Talán ő volt az egyik legsportosabb alkatú srác a suliban. Néhány lány örült volna, ha csak köszön nekik, de Lucas sosem volt olyan, hogy bárkit is elutasított volna. Nem érezte magát menőnek. Mindössze jól nézett ki. Úgy gondolt magára, mint minden átlagos diák a suliban. Pedig lemertem volna fogadni, hogy még Jennifer és elkapta volna, ha nem mi vagyunk a barátai. Ezzel sokat vesztett.
Beletúrtam hajába az ép kezemmel, mire ő közelebb húzott magához. Feltérdeltem a kanapén, és fölé hajoltam. Egy percre sem szakította el az ajkait az enyémtől. Kizártam minden hangot a külvilágból, és minden fájdalmamat ebbe a csókba öltem. Egyben biztos voltam: Lucasra barátként többet nem tudok majd gondolni. Ez most meghalt.
Mire egyre vadabbul faltuk egymást, egyszer csak Bianca hangja törte meg a varázst. Olyan hirtelen szakadt le rólam Lucas, hogy még égtek az ajkaim. Kezemmel oda is kaptam. Bizsergett. Vagy fájt?
- Megvan! Tökéletes! – bámulta a fényképező gépet, én pedig meredten bámultam Lucasról Biancára. – A póz is jó, és pont az látszik, ami kell. Ügyes volt! – hadarta, én pedig még mindig alig jutottam levegőhöz.
- Bianca te meg hogy kerülsz ide? – estem neki.
- Nyugi! Csak egy kép kellett. Tudod Iant ideje lenne lerázni. Szóval megvan a kép, és most már bármikor mehet a szakítás! – szinte ujjongott. Én még mindig ordítottam legbelül. Nem tudtam eldönteni, hogy azért e, mert Bianca idejött, és abba kellett hagynunk a csókot, vagy azért, mert mostmár tényleg egy aljas zsarolás áldozata leszek, vagy azért mert Bella és az én barátságomnak ezek alapján lőttek. – Na, megyek is. – mosolygott, és továbbra is büszkén nézegette a fényképet, amint felfelé trappolt a lépcsőn.
- Lucas… - néztem rá, és láttam a szemében csillogó fájdalmat, vegyítve a nagy boldogsággal.
- Én jobb, ha most megyek. – jelentette ki, és fel is állt. Én is felálltam.
- Lucas, én nem azért csókoltalak meg, mert…
- Tudom… vagyis… szeretnem azt hinni. Mindegy Ronnie. Engem még így is boldoggá tettél. – azzal mosolygott, bár a mosolya kevésbé volt őszinte, és megsimogatta az arcom. A fejem kezébe hajtottam, mire ő elment. Ajtócsapódás jelezte, hogy nem jön vissza többet.

Biancával este beszélgettünk. A család már aludt, de valahogy mindketten ugyanabban az időpontban, éjjel mentünk le tejet inni a konyhába. Elmondtam neki Briant. És ez nagyon furcsa, hiszen eddig senki sem tudta. Ez azt is jelentheti, hogy új szintre ért az a dolog, amit éreztem iránta, de az is lehet, hogy csak fáradt voltam. Beszéltem neki Lucasról, és arról, hogy mennyire furcsán érzem magam vele kapcsolatban. Hogy már nem bírok rá barátként tekinteni. És hogy ez mennyire fáj. Aztán persze Ianről is szó esett. Bianca azt mondta, hogy miatta már ne aggódjak. Majd ő elintézi. Bár ez talán csak még több aggodalomra ad okot, már ha csak azt is nézzük, hogy ezt a csókos dolgot, hogy rendezte meg. Végül abban maradtunk, hogy most csak azt kell tennem, amit jónak látok. Érdemes a pillanatnak élnem, mert mást most nem tudok megragadni.

Másnap reggel a suliban végre megláttuk az új osztálytársunkat. A lány elég visszahúzódónak tűnt. Megbújt a tömegben. A legtöbben kiközösítették, és senkihez sem közeledett az osztályból. egész nap őt figyeltem. Úgy viselkedett, mint én. Az órákon nem írt, hanem a füzetébe rajzolt, elesett a lépcsőn, és mégis valahogy sokkal közelibbnek éreztem már most, hogy nem is ismertem, mint bármelyik barátom.

Ebédnél mellé ültem. Bár Bella és Lucas rosszallóan nézték, hogy pont mi legyünk azok, akik befogadják az újoncot, hogy még többet cikizzenek, és még nagyobb nevetség tárgyai legyünk, mégsem érdekelt. Meg akartam ismerni. Valahogy olyan rokonléleknek tűnt.
- Szia! – tettem le elé a tálcám, és szembe ültem vele.
- Szia… - mondta, és turkálni kezdett a kajában.
- Látom, nem nagyon megy a beilleszkedés… - motyogtam, és én is turkálni kezdtem.
- Nem is tudom… olyan mintha ezek az emberek nem is erről a bolygóról jöttek volna. Bocsi, hogy ezt mondom, de egyszerűen annyira nem találom itt a helyem. El akarok tűnni. – mondta, és bekapott egy falatot.
- Ó én tudom, mit érzel. – motyogtam, és próbáltam mosolyogni.
- Te is új vagy? – kérdezte, és a szeme megtelt reménnyel.
- Nem. De sosem tudtam magam megértetni ezzel a bandával. Két hasonszőrű lény van még itt ilyen, Bella és Lucas – mutattam a lány mögé, mire a két barátom integetni kezdett. A lány elmosolyodott.
- Jó fej vagy, hogy ideültél. De nem kell kényszerből barátkoznod velem. – mondta, és valahogy a mosolya nem volt őszinte.
- Mi? Dehogy. Csak tudod. Ha ennyi ideig nem találod a helyed, akkor úgy érzem, hogy már hozzánk tartozol. – itt már nevetett. – Ronnie vagyok! – nyújtottam a kezem.
- Elena. – fogta meg. Amint hozzám ért, mintha valami mágnes vonzott volna. Kíváncsi voltam vele kapcsolatban mindenre. Csak azt nem tudtam miért. Hiszen én mindig is visszahúzódó voltam…

***