1.rész

1.rész
„Hiszek az érzékek hosszú eltompításában az ismeretlen felé, a tudatalattiban élek, gyarló értelmük elrejti előlünk a végtelent.”
/Doors c. film./

Az ébresztőórám keltette ricsaj következtében az álmomból kiszakadva, ijedten ültem fel az ágyamban. A nap már ragyogóan sütött, és bár teljesen felébredtem az ijedségtől, mégis hunyorognom kellett a hirtelen világosságtól. Jobb kezemmel beletúrtam hosszú barna összekuszálódott hajamba, ásítottam, és fáradtan néztem a még mindig ordító ébresztőórám felé.
- Az istenért, hallgass már el! – motyogtam magam elé, és visszavágódtam az ágyamba. Nem akartam felfogni, hogy már kelni kell. –Ki kéne nyomnom… - gondolkoztam, de annyira lusta voltam, hogy nem voltam rá képes.
Nem régóta van ébresztőórám. Maximum négy napja, de folyton halálra ijedek tőle. Előtte szép zenékre „ébredtem”, csak azért vezettük be ezt a drasztikus változást, mert amint felkeltem, már vissza is aludtam a szép dalra. Ez már annyira nem volt lehetséges e mellett a csörgő, idegbajos szerkezet mellett. Fáradtan lendítettem karom az óra felé, és lenyomtam. Csend telepedett a szobára, és én visszafordultam a kényelmes baloldalamra. Néhány perc múlva újból az álmok világában vándoroltam, és semmi sem zavart meg…
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de a következő pillanatban már a bátyám kezét éreztem magamon. Óvatosan ébresztgetett, és közben olyanokat motyogott maga elé, hogy:- Ronnie-nak semmi sem eléggé hangos ahhoz, hogy felébredjen…
- Mmm… - nyöszörögtem, mire ő erősebben próbált magamhoz téríteni.
- Ronnie! A fenébe is kelj már fel! Teljesen elkésel! – mondta most már idegesen, és lerántotta rólam a takarót. Én erre felültem, és ránéztem.
- Nem ez lenne az első eset ugye? – mosolyogtam.
- Mégis mit rakjunk melléd, hogy egyszer normálisan beérj a suliba? Bombát? – nevetett.
- Ja… Lehet, hogy azt kéne. – nevettem én is, aztán végre felkeltem. Félkómásan elvánszorogtam a fürdőbe, és megállapítottam, hogy borzalmasan nézek ki. A hajam teljesen össze volt kócolva, és a szemem is karikás, mintha nem aludtam volna rendesen. Pedig nem emlékszem, hogy forgolódtam volna. Úgy aludtam, mint a tej.
Eltelt pár perc mire végeztem a reggeli gondjaimmal, és végre kimentem a fürdőből. Barna hajam végre lágyan omlott a hátamra, és a szememen sem látszott már, hogy karikás. A szekrényemből kiválasztottam egy fekete csőfarmert, hozzá egy nyomott mintás rövid ujjút, és egy fekete mellényt rá. Pár nyakláncot a nyakamba tettem, felkaptam a táskám, és lementem az ebédlőbe. A testvéreim már mind ott ültek és ették a reggeli pirítóst, én pedig idegesen melléjük ültem. A tányéromon két szelet kenyér, és egy kis lekvár. Mellette narancslé, ami helyett most legszívesebben inkább kávét ittam volna. Hiába aludtam, úgy éreztem magam, mint akit háromszor kimostak.
- Szia, kicsim! – köszönt anyu a konyhából, kezében egy csésze finom kávét tartott. Nekem bezzeg nem jutott…
- Szia! – köszöntem vissza, aztán a számba tömtem a pirítóst, és felálltam. Mikor próbáltam lenyelni, de nem ment, leöblítettem egy kis narancslével. Felkaptam a táskám, az órámra pillantottam, és kijelentettem, hogy mindjárt elkésem, mennem kell.
- De Ronnie! – kiáltott utánam még a bejárati ajtótól anya – Ma nincs is első órád! – de nem érdekelt. Minden reggel Bells jött értem kocsival, a legjobb barátnőm, de most nem tudtam megvárni. Úgy döntöttem, most én megyek elé egy busszal, és együtt még elmegyünk egy kávézóba. Egyre fáradtabb lettem.
Nem volt saját autóm, így vagy a családi kocsit vittem magammal, vagy engem vittek el, vagy maradt a busz, esetleg taxi. Rendszerint a buszt választottam. A buszmegálló nem volt messze a házunktól, így gyalogolni kezdtem. A meleg napsütés kicsit felvidított. Pár napja ugyanis folyamatosan esett. A járdák mellett még most is állt pár tócsa, de a nap nagy részüket már felszárította. Mire kiértem a főút melletti járdára már öt perc eltelt. Elővettem az iPod-om, és fülembe dugtam a fülhallgatót. A június eddig sötéten telt az idő miatt. Talán ez volt az első nap a hónapban, hogy nem esett. Élveztem, hogy nem kell esőkabát nélkül rohannom. Benyomtam a kedvenc számom, és folytattam az utam. Tizenöt perc után már a buszmegállóban álltam. Még öt perc és jön a busz.
Miközben várakoztam, egy idős hölgy jött oda mellém. Ősz haja hosszú volt, de kontyba kötötte, és egy nagy szatyrot tett maga mellé.
- Segíthetek? – kérdeztem kedvesen, közben egyik fülemből kitéptem a fülhallgatót.
- Nem kell kedveském… De hogy hívnak? – kérdezte remegő hangon.
- Ronnie Virgin. – válaszoltam, de nem értettem mi szükség arra, hogy megtudjuk egymás nevét. De azért visszakérdeztem. – És önt?
- Marie Wine. – mondta, és kezet nyújtott. Én óvatosan megfogtam, és megráztam. – Tudod régen óvónő voltam. Imádom a gyerekeket. – kezdte a mesélést. Néhány perc múlva már azt is tudtam, hogy a férje két éve meghalt, van három unokája, és két gyereke. Imád olvasni, és kedvenc időtöltése a kötés, sütni pedig kifejezetten utál.
- Nem szeret sütni? – képedtem el. Bennem mindig is az élt, hogy kedves idős anyukám a gyerekeimnek majd finom sütiket készít, és nagy boldogsággal fogyasztjuk el együtt. Vajon az ő gyerekei és unokái mit szólnak ehhez? Milyen ott a karácsony?
- Nem. Sosem szerettem. Nem vagyok ám olyan átlagos nagyi, mint amilyenre gondolsz. – jelentette ki. Vissza akartam kérdezni, hogy miért, de ekkor megjött a busz. Én felszálltam, ő pedig ott maradt. Nem tudtam miért érdekel az idős néni élete, akit csak pár perce ismertem, de úgy éreztem, mintha sokkal többet tudna rólam, mint a nevem, csak nem akarta volna elmondani.
Zötyögve indult el a jármű, én pedig leültem egy velem egy korú srác mellé. Barna haja göndör fürtökben állt, nem volt hosszú, de nem is volt rövid. Sötét barna szemével engem nézett, ahogy mellé telepedtem. A táskám az ölembe vettem, ő pedig újra bámult kifelé az ablakon. Végignéztem a ruháján, és felfedeztem egy fekete csőnadrágot, hozzá egy fehér kapucnis pulcsit, és egy elnyűtt szürke táskát. Nem tűnt valami különlegesnek, de mégis volt benne valami más.
- Bocsi! Meg tudnád mondani mennyi az idő? – szaladt ki a számon, még mielőtt végiggondolhattam volna. Ez annyira elcsépelt szöveg! Biztos voltam benne, hogy azt hiszi, hogy rá akarok mászni.
- Nem tudom. – nézett rám, de mindössze csak fél másodpercre. De akkor sem az arcomra, hanem a táskájának mondta.
Hát jó. Ha ő így, akkor én is így… - döntöttem el magamban, és csak annyit mondtam: - Azért kösz.
Ő visszafordult az ablakhoz, én pedig a táskámmal babráltam. A busz befordult a sarkon, és megállt. Én felálltam, és elindultam az ajtó felé.
- Szia! – köszöntem neki. Ő nem köszönt, csak intett egyet a kezével.
Bunkó.
Az idő továbbra is napos volt, így szépen elsétáltam Bells házáig.

***