2.rész

2.rész

„Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két „egyféle” ember találkozik.”
/ Márai Sándor /

A ház napsárga színben tündökölt, és vidámság töltötte meg a szívem a látványtól. Csöngettem a fehér kapun, mire Mrs. Menson lépett ki az ajtón. Meglepődött mikor meglátott, majd kinyitotta a kaput.
- Szia Ronnie! Ennyire elkésett Bella? - csodálkozott. Furcsállta, hogy én jöttem Bells elé és nem ő elém.
- Nem, nem! – szabadkoztam. – Csak hamarabb elindultam, és amiért ilyen szép idő volt arra gondoltam, hogy óra előtt még sétálhatnánk ketten. – Nem akartam említeni, hogy kávézni szeretnék, mert akkor biztos behívott volna. Most szerettem volna, ha csak ketten beszélgetnénk.
- Értem. Gyere beljebb! – invitált, én pedig bezártam magam mögött a kaput. – Ennyire meleged van? – kérdezte mikor már a bejárati ajtó előtt álltunk. Nem értettem. Miért kérdezi ezt? Nincs melegem.
- Nem… Jó idő van… - nem válaszolt, csak felkiabált az emeletre szeretett barátnőmért.
- 2 perc!!! – hallottam Bells hangját.
- Addig iszol valamit? – kérdezte Mrs. Menson.
- Nem köszönöm. – bár legszívesebben ordítottam volna, hogy KÁVÉT!!!
Néhány percig még álltam az előszobában, és magam néztem a nagy álló tükörben. A ruhám rendben volt, a hajam is természetesen omlott a hátamra. Fekete magas sarkúm kis eleganciát csempészett az öltözetemre, és nagyjából elégedett voltam a látvánnyal, ami visszanézett rám. Hirtelen eszembe jutott a néni a buszmegállóból, de gyorsan tovább is siklottam felette. Aztán a buszon mellém került fiúra gondoltam, amikor Bells letrappolt a lépcsőn. Rajta is magas sarkú volt. Egyre gondoltunk.
- Sziaaaa! – köszönt elhúzottan, és odarohant hozzám. Szorosan átöleltük egymást, és halkan a fülébe súgtam:
- Innom kell egy kávét, de gyorsan! És ha lehet, akkor olyan helyen, hogy csak ketten legyünk. – motyogtam, mire ő szája elé kapta a kezét, és kuncogni kezdett.
- Oké. – mondta, és megfogta a kezem. Gyerekes szokás, de megmaradt régről, és ez így jó.
- Viszlát, Mrs. Menson! – köszöntem el.
- Szia, anya! – köszönt Bells is.
Amint kiléptünk újra átfutott a boldogság a nyári hangulattól. Sétálni kezdtünk egy régi kávézó felé, ami a sarkon volt.
- Mi ez a hirtelen „kettesben akarok beszélgetni veled” stílus? Eddig megfelelt, ha nálatok kávéztunk reggel… - tűnődött.
- Nem tudom… Ian mostanában olyan furcsa. – mondtam, mintha ez válasz lenne. Szerelmes voltam belé. Ő volt az első szerelmem, de az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedett.
- Meleged van? – kérdezte a barátnőm, mintha nem is hallotta volna, hogy mit mondtam.
- Nem. Miért kérdezi ezt mindenki? – az idegesség kezdett testet ölteni bennem.
- Hát akkor nem tudom mi lett veled, de ajánlom, hogy csak az legyen, hogy leégtél a napon, mert ha ezt Ian megtudja, akkor… - fecsegett, de még mindig nem értettem miért lenne melegem? És mi köze ennek Ianhez?
- Megmondanád végre, hogy miről beszélsz? – akadtam ki. A barátnőm arcán kaján vigyor terült el, majd egy kirakat elé állított, ahol egy tükör volt.
- Drágám olyan piros az arcod, mint egy pipacs. – és tényleg. A járomcsontomnál két szabályos vörös pír húzódott végig.
- Biztos csak… - kerestem a gondolataim között, hogy mi lehet ennek az oka, de csak egy dolog villant be. A fiú a buszon. Idegesen elhessegettem a gondolatot, és befejeztem a mondatom – mikor Ianről beszélek, mindig elpirulok! – mondtam, de teljes hazugság volt. Nem voltam az a pirulós fajta. Sőt, talán még sosem pirultam el.
- Hát te tudod… - azzal végre beléptünk a kávézó ajtaján. Kerestünk egy üres kis asztalt, rendeltünk két kávét és végre leültünk.
- És veled meg Lucasszal mi újság? – érdeklődtem. Lucas gimi első óta a legjobb barátunk volt. Aztán tavaly történt, hogy egy iskolai bálon egymás párjai lettek Bells-el, és… hát a lassú tánc közben sok minden megváltozik.
- Minden rendben. Tegnap átjött, és együtt tanultunk. Tényleg, te hogy haladsz a szóbelivel? – és ismét az iskola a téma…
- Hát… sehogy… - ekkor hozták ki a kávét. Gyorsan beletettem a cukrot és a tejszínt, jól összekavartam, és nagyot kortyoltam belőle. Reggel óta éreztem a koffein hiányát a szervezetemben.
- Pedig már csak két hét van hátra… - aggódott legjobb barátnőm.
- Tudom. – ezzel le is zártuk a témát. Az órára pillantottam, és azonnal rájöttem, hogy nagyjából tíz percünk volt, hogy beérjünk órára. Történelem Mrs. Chapterrel. Sosem szerettem. Az évszámok… Semmi sem maradt meg. Nem érdekelt és kész.

Bells-el a nyomomban toppantunk be az utolsó pillanatban az iskola kapuján. Legtöbben már rég a termekben voltak, csak néhány ember lézengett a folyosón. Nem akartam elkésni. Az biztos halál lenne a történelem tanár szemében. Kettesével szedtük a lépcsőfokokat, Bells mégis fent volt már, amikor én még csak fél úton jártam. Barátnőm tesiből is sokkal jobb volt, mint én. Elkezdtem azon gondolkozni, hogy miben tudnám lekörözni. Bella eltűnt a lépcsőfordulóban, én pedig megszaporáztam a lépteimet. Már majdnem fent voltam, amikor nekimentem egy a lépcsőnél álldogáló fiúnak.
- Bocsi… - mormoltam magam elé, és próbáltam kikerülni, de mindig egy felé mozdultunk. Végül kénytelen voltam ránézni. Légzésem hirtelen megakadt, a tüdőmből pedig mintha az összes levegőt kipréselték volna. Éreztem, ahogy az arcom ismét forrni kezd, és már tényleg melegem volt. A helység mintha kezdett volna összemenni. Gyorsan elkaptam róla a pillantásom, és elmentem mellette.
Az a fiú volt, akivel a buszon találkoztam. De hogy mit keresett a suliban, az volt az igazán nagy kérdés. Fehér pulcsijának képe cikázott a fejemben, és csak utána ért el a tudatomig, hogy a fiú mosolygott… Majdnem nevetett a zavaromon. Nem bírtam vele farkasszemet nézni. Nem bírtam el a pillantását. Pedig én akár gyilkolni is tudtam a tekintetemmel, de vele nem. Ő valahogy más volt.
Összeszedtem magam, majd visszafordultam, hogy megmondjam neki a magamét, amiért kinevetett, de már nem volt sehol…
Ebben a pillanatban a csengő éles csörgése törte meg az iskola csendjét.
Elkéstem.

***