26.rész

26.rész

'Úgy tartják, a szavak sok fájdalmat okoznak,
de valójában a csend is megsebez olykor...'

A délután furcsán alakult. Elena teljes mértékben belezúgott Scottba, én pedig mást sem hallgattam, mint, hogy mennyire helyes, aranyos, okos, ügyes, bla bla bla. Persze nem mintha nem örülnék az örömének, csak miután sikerült leöntenem magam, és egész délután az a fiú nézegetett, akit mindennél jobban akarok, mégis nevetségesen éreztem magam, azért elég rossz dolgok fordultak meg a fejemben.
- Képzeld, van egy Rock bandája! – ámuldozott, én pedig csendben baktattam mellette. – Ő az énekes, és gitározik is… Annyira jó fej! – emelte tekintetét az égre örömében, amit én is megtettem, csak egy nagy sóhajjal, és inkább idegességemben.
- Örülök, hogy ilyen jól alakult a délutánod… - motyogtam, mire végre észrevette a nyomorom.
- Jaj Ronnie… Olyan aranyos voltál… - kapta a szája elé a kezét, amikor nevetett… Bella jutott az eszembe…
- Mikor? – néztem rá nagy szemekkel.
- Amikor őt nézted, és magadra öntötted a narancslét. Szó szerint ennivaló voltál. – mosolygott.
- Én inkább szánalmasnak mondanám… Nekem semmi sem sikerül… - búslakodtam.
- Ó Ronnie! – ölelt át az út közepén. – Szerintem ennél jobban nem is alakulhatott volna. Most már akárhányszor látni fog, el fog mosolyodni, és egy vicces, aranyos, ügyetlen lány jut majd az eszébe, akit védelmezni kell. Ez ösztön a srácoknál. – mondta, mire kicsit jobban éreztem magam.
- Tényleg engem nézett? – sétáltunk tovább, mire Elena kivillantotta hófehér fogsorát.
- Hát persze. Mondom, szerintem bejössz neki. – nevetett.
- Hát, ha te mondod… - mosolyodtam el én is.
Végül elváltak útjaink. Elena másfelé lakott, mint én. Elköszöntünk, én pedig hazafelé vettem az irányt. Éhes voltam. Egész nap nem ettem semmit, és már lemenőben volt a nap. Magányosan baktattam a betonon, amikor hirtelen beleütköztem valakibe…
- Bocsánat… - motyogtam magam elé.
- Ronnie! – hallottam azt a kellemes baritont, és a gyomrom bukfencezett egyet.
- Szia Lucas! – mosolyogtam barna szemeibe.
- Hát te? Hogy sikerült a szóbeli? – kérdezte, de láttam rajta, hogy közel sem erről a témáról beszélgetne velem leginkább.
- Jól. Tudtam válaszolni mindenre. Elena sokat segített. – mondtam.
- Elena… - szűrte a fogai között a nevet, rólam pedig lehervadt a mosoly.
- Most meg mi van? – fogtam meg a karját… Olyan izmos volt…
- Semmi, csak egy ideje mással sem foglalkozol, csak vele. – Itt félre nézett. Bellára gondolhatott. Lucas az utóbbi időben nagyon el volt hanyagolva részünkről. Bella ismeretlen okokból sosem ért rá, én pedig tényleg csak az új lánnyal foglalkoztam.
- Most nagyon nehéz neki… Új környezet, új emberek… Sok mindenről kellett lemondania… - mondtam a szemébe, mire ő megfogta a két kezem.
- Ronnie! Hiányzol érted? – Barna hajába kicsit belekapott a szél, nekem pedig olyan érzésem támadt hirtelen, mintha valami nagy döntést kéne meghoznom. A lemenő nyári nap fényében az arca még jobban bronzosnak hatott, és legszívesebben átöleltem volna. Átfolyt rajtam a fájdalma. Nagyon sajnáltam, hogy miattam szenved…
- Lucas… Értsd meg. Elenának most nagyon nehéz, és…
- És mi? Nekem is nehéz… Ronnie szeretném, ha velem lennél. Bella is eltűnik mostanában… De ez nem is bánt annyira. Az fáj, hogy TE nem vagy mellettem. – A szeme fájdalmasan csillogott, én pedig legszívesebben öngyilkos lettem volna, hogy képes voltam őt ennyire bántani.
- Lucas… Kérlek…
- Mit kérsz Ronnie? Én bármit megadnék neked, érted? Akármit. Amit csak akarsz. Csak egyet ne kérj… hogy felejtselek el. Mert abba belehalnék. – mondta, és közelebb lépett.
- Lucas… Érts meg. Nem csak Elenának nehéz, hanem nekem is. Kérlek, ne tedd még nehezebbé… - nyögtem halkan, mire Lucas karjai körbezártak. Biztonságban éreztem magam. Olyan volt, mint egy óvó apa, mint egy védelmező testőr… és talán több mint barát…
A szél jobban feltámadt, és friss virágszirmokat fújt szerte szét a levegőben. Körbevett az édes illat, de csak még jobban belefúrtam az arcom Lucas mellkasába. Ő szorosabban ölelt. Kezei a derekamra csúsztak, édes bizsergés futott át rajtam. Nem voltam Lucasba szerelmes… Egyszerűen bele voltam habarodva… és ezt ideje volt belátnom.
- Nekem bármit elmondhatsz. Mindig meghallgatlak, és segítek neked. Akármikor. – suttogta bele a hajamba, mire én belemosolyogtam a pólójába.
- Tudom… Most már tudom. – néztem fel a szemébe, de hirtelen olyan magasnak tűnt. Mintha elérhetetlen lenne. De a szája mégis olyan közel… Annyira fájdalmasan közel…

A nap narancsos fénye már mindent bevont. Messze voltam még az otthonomtól, de mégis, egy olyan fájdalomért, amit a kávézóban történtek után éreztem, hogy nem vagyok elég jó, hogy talán nem is tetszem annak a fiúnak, egy másik srác karjaiban kerestem vígaszt. Csak egy ölelés volt. Talán túl hosszú is, de mégis… Mintha a problémáim hirtelen megoldásra találtak volna már csak azzal is, hogy ölelhetem. Szerettem. Jobban, mint barátot…
- Mennem kell… - suttogtam, mire éreztem, hogy elmosolyodik.
- Nekem is. – mondta, de még mindig nem mozdultunk.
- Olyan jó így. – mondtam halkan, mire szorosabban ölelt.
- Nekem is… - fejét a hajamba fúrta.
Még jó néhány percig álltunk ott, amikor végre hátrább léptem. Keze lecsúszott a derekamról, és szinte égetett a hiánya.
- Tényleg megyek. – jelentettem ki, de az arcom valahogy elárulta, hogy inkább tovább ölelném.
- Jó. – válaszolt, de mintha a szavak mögött egyszerűen átfolytak volna az érzések. Mind ketten tudtuk, hogy most valami több történt annál, mint ami látható volt. Legalábbis én éreztem.
- Akkor majd hívlak. – mondtam, és elindultam.
- Minden pillanatban csak azt fogom várni. – mondta, és végül elmentünk. Legszívesebben visszafordultam volna, csak hogy nézzem, ahogy megy, de nem tettem. Abban viszont biztos voltam, hogy ő nem egyszer megfordult. Én nem tettem. Hazaérve megrohamoztam a hűtőt. A rengeteg ennivaló, amit magamba tömtem nem volt mérhető. Végül este az ágyamban, egy doboz fagyival a kezemben néztem a sorozatokat. Megint nem tudtam miről is van benne szó. Csak az alapzaj volt megadva vele. Egészen máson járt az eszem. A délutánon… Lucason. Valami olyat kezdtem érezni iránta, amit nem tudtam hová tenni.

Gondolkozásomból a telefonom csörgése riasztott fel. A kijelzőn az állt, hogy: Bella. Meglepődtem.
- Halló! – szóltam bele, mire a barátnőm hangja csendült fel.
- Szia… - mondta, de mintha nem is ő lett volna. Furcsa volt a hanglejtés, furcsa volt a pillanat… Nem volt vicces… ez pedig egyáltalán nem volt rá jellemző.
- Valami baj van? – kérdeztem óvatosan.
- Baj? Nem dehogy… Csak történt egy s más, amit még nem tudsz… De úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy megtudd… - rejtélyeskedett, mire valamiért a kazetták jutottak az eszembe.
- Ez kapcsolatos azzal, hogy miért tűnsz el mindig? – kérdeztem, mire a jégkrémet az asztalra tettem, és feszülten figyeltem.
- Nos, igen. Tulajdonképpen erről lenne szó… - folytatta. Kezdett kicsit furcsa lenni a dolog… Vajon tényleg a kazettával kapcsolatban akar velem beszélni? Akaratlanul is össze kezdtem egyeztetni az információkat, amiket a kazettákról tudok, az ő viselkedését, és az én hozzáállásom. Lehetséges.
- Akkor találkozunk valamikor? – faggatóztam.
- Aha. Mondjuk holnap délelőtt?
- Nekem jó. – mondtam.
- Oké. Akkor érted megyek…- majd lerakta a telefont… Több, mint fél órát ültem szótlanul az ágyamban, de nem jutottam semmire vele kapcsolatban…

***