25.rész

25.rész
„kifújta a levegőt, és felnevetett, azzal a nevetéssel, ahogy az emberek nevetnek, ha valami egyáltalán nem vicces, de azt kívánják bárcsak az volna.”

Néhány nap alatt Elena olyannyira az életem részévé vált, mint a levegő. Sokkal többet voltam vele, mint Bellával, amit még én magam is furcsálltam. Akárhányszor mondtam Bellának, hogy legyünk most délután négyen, ő mindig arra hivatkozott, hogy dolga van. Lucas pedig tanult. Ha jobban belegondol az ember, akkor rám is rám fért volna a tanulás, de szerencsére Elena sokat segített, így bár sok éjszakai magolás árán, de fel tudtam készülni a szóbelire. Kiderült, hogy Elena is arra a főiskolára készül, mint én, így még jobban össze tudtunk kovácsolódni, és nőtt azoknak a dolgoknak a száma, ami közös bennünk. Bella karjaiban most nem találtam megnyugvást, folyton dolga volt, de nem árulta el, hogy mi. Az az igazság, hogy Elena többet törődött velem. Neki egy barátja sem volt a suliban, így csak rám támaszkodott. Én pedig úgy éreztem, hogy csak ő ért meg. A legfélelmetesebb, hogy mindent elmondtam neki… A kazettákon kívül. Elmondtam Briant, elmondtam Lucast, elmondtam Iant, beszéltem Nináról, meséltem Wine néniről, ő pedig elmondta, hogy milyen barátai voltak a régi városukban. Ahogy leírta őket, visszahúzódónak és mégis szeretnivalónak ismertem meg a társaságot. Ennek ellenére, hogy mindenkiben megbújt egy kis félénkség, mindenki külön egyéniség volt, és elmondása szerint nagyon sokat törődtek egymással. Olyanok voltak, mint egy nagy család. Ezért volt nehéz otthagynia őket.
Miután túl voltam a szóbelin, amin halálra izgultam magam, de ennek ellenére eredményesen sikerült, és Elena is végzett már, találkoztunk.
- Szia! Na hogy sikerült? – esett nekem azonnal, és izgatottan várta a reakciómat. Én még mindig nem hittem el, hogy túl vagyok rajta.
- Nagyon féltem… - kezdtem, de azonnal közbe is szólt.
- Én is! Azt hittem meg sem fogok tudni szólalni! – szinte a számból vette ki a szót. Annyira különösen hasonlítottunk egymásra. Olyan hihetetlenül furcsán. A zenei ízlésünk, a fiúk felé az elvárásaink, a döntéseink, a beszédünk… Olyan volt, mint a másik felem.
- Pont ezt akartam mondani! – ámuldoztam. Nevetni kezdtünk.
- De aztán kérdeztek, és csak dőltek belőlem a szavak! Előtte bármit próbáltam felidézni, semmit sem tudtam. Kétségbe voltam esve, és mégis sikerült! Komolyan nem hiszem el! – örvendezett. Ölelésünket egy autó dudálása szakította meg. Elena anyukája volt.
- Na, hogy sikerült lányok? – kérdezte. A válaszunk egyszerű volt, és egyszerre is mondtuk ki:
- Jól!
- Elviszlek titeket jó? – kérdezte, mi pedig örömmel bepattantunk a hátsó ülésre.
- Köszönjük. – mondtam.
- És hová vigyelek titeket? – eközben beindította a motort, a kocsi pedig villámként hasított végig az úton.
- Elviszel minket abba a kávézóba? – kérdezte Elena. Meglepődtem. Pontosan tudta, hogy Brian ott dolgozik, de akárhányszor mentünk oda, sosem volt ott. Mindig vadászott rá.
- Persze. – azzal lekanyarodott egy kisebb utcába. Nem tudtam hogyan jutunk el a célpontig, de úgy gondoltam, biztos csak lerövidíti az utat egy összekötő úton.
Elena sokat mesélt autózás közben, én pedig nagy örömmel hallgattam. Az előző élete egy olyan helyen volt, ahová én mindig is vágytam. Túl a betontömegen, túl mindenen, egy kis kertes házban egy rét közepén, nem messze tőle egy erdővel, állatokkal, naplementével és virágokkal. De ez nekem szinte megvalósíthatatlan volt. Épp ezért hallgattam szenvedéllyel a meséit.

Miután az anyukája elment, mi pedig a kávézó ajtaja előtt álltunk, úrrá lett rajtam a remegés.
- Mi van veled? – kérdezte mosolyogva.
- Azt hiszem, félek. – jelentettem ki, és megfordultam, hogy elsétáljak.
- Miért? Eddig sosem féltél, ha jöttünk… - kérdezte, és mélyen a szemembe nézett.
- Furcsa előérzetem van. Elmegyek. – kötöttem ki, és már mentem is.
- Megőrültél? Hátha most bent van! Minden lehetőséget meg kell ragadni! – azzal megfogta a kezem, és kinyitotta az ajtót. A csengő csengetett, és már tudtam, hogy nincs visszaút. Remegve nyitottam ki a szemem, és néztem szét a helységben. Kihalt volt. Egy lélek sem ült odabent, és nem is ő volt a pultnál, hanem egy másik fiú. Kicsit testesebb volt, a haja szintén göndör, de egy kicsit hosszabb. Furcsán hatott rajta az egyenruha. Nem az ő stílusa volt. Kicsit mintha rockosabb lett volna. Valahogy nem illett ebbe a nyugodt idilli kis kávézóba. Nem volt megfelelő a környezet.
- Ő az? – mutatott a pultnál álló fiúra Elena, és mintha egy kis fájdalmat éreztem volna a hangjában.
- Nem… Nincs itt. – mondtam, mire éreztem, hogy Elena erősen kifújja a levegőt.
- Akkor jó. – mondta és a pult felé kezdett menni.
- Mi? Mi az, hogy akkor jó? – kíváncsiskodtam.
- Nem akartam bunkó lenni. Szerinted nem helyes a pultos fiú? – kérdezte, én pedig meglepődtem. Azért könnyebbült meg, mert tetszik neki a srác a pult mögött, és így, hogy nekem meg más kell, nem kell rajta osztozkodnunk? Vagy csak nem akarja elvenni tőlem az igazit? Ezt nem tudtam mire vélni. Most hálásnak kéne lennem, vagy megbántottnak?!
- Hát… De … - mondtam, mire lágy mosoly derült szét az arcán, és a pulthoz lépett.
- Szia! – köszönt, és a haját kezdte csavargatni.
- Szia! Öö bocsi, még kezdő vagyok. Az öcsém szokott segíteni, várj, szólok neki, nehogy elrontsak valamit. – Azzal eltűnt az ajtó mögött.
- Kedves kiszolgálás… - motyogtam magam elé, mire Elena hátba vágott. Felnevettem.
A következő pillanatban azonban a mosoly az arcomra is fagyott. Brian lépett ki az ajtón, akit követett a pultos srác, és én hirtelen nem kaptam levegőt.
- Bocs, hogy megvárattunk titeket… - mondta, és a bátyját a pénztár mögé tuszkolta. – Mit kértek? – nézett rám a nagy barna szemeivel, és látva a zavarom elmosolyodott. Elpirultam.
- Ööö – kezdte Elena… Észre sem vette a helyzet súlyosságát. Még mindig a másik srácot vizslatta.
- Két narancslét. – mondtam, a pénzt a pultra tettem, és elvonszoltam magunkat egy asztalhoz, jó távol a fiúktól.
- Most meg mi van? – nézett rám nagy szemekkel a barátnőm, mire én közelebb húztam magamhoz.
- Mégis mi lenne? A saját szerelmi homályodtól nem látod, hogy Ő AZ! – suttogtam, alig hallhatóan, erősen megnyomva az utolsó két szót.
- Ő? – nézett el a vállam felett, majd a újra a szemembe. – Tényleg helyes. – mondta, mire a vállába boxoltam.
- Neked meg bejön Scott? – néztem rá felvont szemöldökkel.
- Scottnak hívják? Honnan tudod? Találkoztál már vele? Barátod? – tette fel sorra a kérdéseket, amikre egyetlen választ adtam.
- Őt nem ismerem, csak Briant. Brian bátyja Scott. Ő az. – Böktem a mögöttem álló két fiúra.
- Ó! – láttam, ahogy kitisztul előtte a kép. – Tudod… Szerintem bejössz neki. – mondta, mire meglepetésemben az asztalba vertem a lábam, és egy hangos, Au-t hallattam. Aztán pedig kuncogást a hátam mögött.
- Mégis miből gondolod ezt? – kérdeztem, és nagyon reméltem, hogy valami olyan választ ad, amiben nem tudok kételkedni.
- Mindig téged néz. – jelentette ki, mire én először majdnem felugrottam örömömben, aztán csalódottan csak azt válaszoltam:
- Mégis kit nézzen, ha csak mi vagyunk idebent? – sóhajtottam, mire Scott elkiáltotta magát.
- Kész a narancslé! – ebben a pillanatban mindketten egyszerre ugrottunk fel. Szinte versenyt futottunk a pultig, aztán elvettük a narancslét. Briant figyeltem. Megfigyeltem az arcvonásait, az állkapcsát, a szemeit, megláttam milyen hosszú szempillái vannak, a göndör fürtjeit, amik irányíthatatlanul álltak mindenfelé, és az ajkait… Annyira szabályos volt… Szinte bűnösen tökéletes…
- Ronnie! – hallottam Elena hangját. Halk kuncogás követte a kiáltást, én pedig csak arra lettem figyelmes, hogy a nagy ámulás közepette szép lassan magamra öntöttem a pohár tartalmát.
- Khm… - Brian hangja visszhangzott a fejemben. – Készítsek másikat? – kérdezte, mire bólintottam. Borzalmasan hülyén éreztem magam. Elena majdnem megfulladt a visszafojtott nevetésben.
Nem sokkal később elkészült az ital. Brian felém nyújtotta, én pedig automatikusan el akartam venni, amikor egy másodperc töredéke alatt lepergett egy képsor a fejemben. Hozzáérek, áramütés fut végig mindkettőnkön, és elkapom a kezem. Megijedtem. Gondosan ügyeltem rá, hogy amikor elveszem a poharat, nehogy közel kerüljön egymáshoz a kezünk. Valószínűleg ő nem vett észre belőle semmit, én viszont annyira koncentráltam, hogy többet használtam az agyamból, mint reggel a szóbelin…

***