27.rész

27.rész

„Megijeszt, hogy mennyire bírok kötődni egy olyan emberhez, akit szinte nem is ismerek...”

Az éjjelem álmatlanul telt. Szinte egy szemhunyásnyit sem aludtam. Folyamatosan csak Bellán járt az eszem, és egyre több dolgot kapcsolgattam össze magamban, ami miatt ő küldhette a kazettákat. De az igazi okra nem jöttem rá. Vártam is a másnapot, de sokkal jobban rettegtem tőle. Ha kiderül, hogy ő az, akkor elveszítem. Akkor nincs többé Bella… Ezt pedig nem tudtam volna elviselni.
Reggel a nap sugarai aranylóan világították be a szobát. Borzalmasan éreztem magam. Visszahúzott az ágy…

Leültem a házunk előtti lépcsőre, és vártam. Már mindennel elkészültem, felöltöztem, haraptam valamit, bár szinte semmi nem ment le a torkomon. Néztem minden felé, mintha bárhonnan megtámadhatnának, de az utcák kihaltak voltak, csak csendes lágy szellő fújdogált. Próbáltam kitörölni az álmosságot a szememből, de akaratlanul is úrrá lett rajtam a fáradtság, és fél percenként ásítottam.
Nem sokkal később megláttam közeledni egy alakot. A szívem azonnal gyors vágtába kezdett. Felismertem az alakját, könnyed járását, és biztos voltam benne, hogy Bella az. Ám megpillantottam mást is… Mellette volt egy ismeretlen ember. Egy fiú. Még sosem láttam. Nem értettem mégis mi történhetett, hiszen azt hittem titkot mond el. Azt hittem ez nekem szól csak… Összezavarodtam.
- Szia! – köszönt Bella, és egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, és véltem rajta felfedezni némi izgalmat is.
- Szia…sztok… - köszöntem, és ránéztem az ismeretlen fiúra, aki nem messze állt tőle. Még mindig a lépcsőn ültem…
- Nos, gondolom észrevetted, hogy egy kicsit hanyagoltalak titeket az utóbbi időben. – kezdte, de ekkor felálltam, és leállítottam.
- Bella… Nincs kedved sétálni? És egyáltalán ki ez a srác? Biztos, hogy előtte akarod elmondani? – súgtam a fülébe, és észrevétlenül a fiú felé böktem.
- Ronnie! Ne viccelj! – lökött el magától. Furcsa volt. – Róla van szó! – mutatott a fiúra, aki visszahúzódóan közelebb lépett egyet, fekete hajába túrt, és félénken felém nyújtotta a kezét.
- Ben… - sütötte le a szemét.
- Ronnie… De miért is mutatkozunk be? Mi van? – néztem a barátnőm szemébe, akinek az arcán egy széles vörös sáv húzódott. Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. – Na ne! – sápadtam el.
- De… de figyelj Ronnie… Nem régóta vagyunk együtt. Csak pár napja.
- Öt. – súgta Ben, mire elmosolyodtam. Milyen aranyosan számon tartja…
- Bella… Én nem haragszom… Sőt! Annyira örülök nektek. De… nem értem miért nem mondtad el… - vontam kérdőre a barátnőm, aki megfogta Ben kezét, és terelte a témát.
- Nincs kedvetek sétálni? – furcsa volt a hangja. Ez általában akkor történik, amikor hazudik.
- Menjünk… És közben szépen elmondasz mindent… - mondtam, mire elindultunk.

Bella azért töltött kevesebb időt velünk, mert egy délutáni szakkörön megismerte Bent, az új tanulótársát. Azért nem mondta el nekem, mert tudta milyen frissen szakítottunk Iannel, és hogy nem esett volna jól. Már el is felejtettem, hogy pár órával az előtt mivel akartam vádolni…
- Boldog vagyok, hogy boldogok vagytok! – öleltem meg Bellát, mire ő kedvesen megszorított.
- Bocsi még egyszer, hogy nem mondtam el… Csak nem akartam neked fájdalmat okozni… - hajtotta le a fejét.
- Bella. Ígérd meg, hogy bármi történik, főleg ilyen dolog – és ekkor a fiú felé néztem-, elmondod! Nemhogy lehangolsz ezzel, hanem felvidítasz! Tudod milyen régóta vártam, hogy igazán teljesen boldog legyél?! Ezzel nemhogy elrontottad volna a kedvem, hanem inkább csak még jobban felélénkítetted! – nevettem. Ő is nevetett. Végül elbúcsúztunk.
- Aztán nem hanyagolni! – mondtam mosolyogva.
- Soha! Sőt! Most már négyen is összejárhatnánk! Sőt! Öten! Ugye ott van még Elena is. – hadarta. Jól éreztem magam. Ben hirtelen olyan része lett a bandánknak, mint amilyenre sosem számítottam volna.
- Nekem oké! – öleltem meg.

Pár perc múlva már csak két távolodó kézen fogva sétáló párt láttam. Boldog voltam. Több szempontból is. Az első, hogy kiderült, hogy nem Bella a kazettás lány. A második, hogy nagyon jó fiút talált magának, és tényleg összeillenek. A harmadik, hogy Lucas miatt már nem kell aggódni, és semmi sem választhatja szét a barátságunkat. Hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Igen. Most ebből a szempontból minden rendben.

Hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam a mobilom. Tárcsáztam egy számot, amit az előtt csak nagyon ritkán, mire kicsöngött.
- Halló, itt Lucas! – szólt bele, kicsit mintha izgatott lett volna. Vajon várta már a hívásom?
- Szia! Ronnie vagyok! – kacagtam bele. Olyan felfoghatatlanul boldog voltam, hogy meg kellett vele osztanom.
- Mi történt? Nincs kedved találkozni? – kérdezte, mire meggondolatlanul azonnal válaszoltam.
- De van! – mire észbe kaptam már késő volt.
- Jó. Akkor odamegyek a házatok elé! – éreztem azt az izgalmat a hangjában, ami olyan érdekessé tette.
- Mi lenne, ha inkább én mennék? Úgysem vagyok messze. – a döntéseimen már rég nem gondolkoztam. Tettem azt, ami csak kijött a számon. És ha ez, hát ez.
- Rendben, gyere! Várlak! – mondta. Letettem. Nem filóztam rajta, hogy mégis mit tettem. Egyszerűen csak éltem a pillanatnak. Boldog voltam Bella boldogságával. Csak tettem, ami éppen jól esett.

Mire Lucas háza elé értem, már ott állt az ajtó előtt. Nagyon várt. Amint meglátott mosoly terült szét az arcán. Valami olyan mosoly, ami megmagyarázhatatlan módon fordított egyet a gyomromon. Mintha bukfencezett volna. Furcsán éreztem magam.
- Szia! – köszönt.
- Szia! Képzeld, Bellának van egy pasija! – rohantam le azonnal, de mint aki meg se hallotta volna csak lerohant a lépcsőn és szorosan átölelt. Majdnem egy fejnyi különbség volt köztünk, így olyan volt, mintha az óriás megölelné a törpét. Olyan volt nekem, mint egy testőr. A nyugalom szétáramlott a testemben, és a kusza gondolatok kicsit rendeződtek a fejemben.
- Mit is mondtál? – kérdezte, mikor kicsit engedett a szorításon.
- Azt, hogy Bellának sikerült beszereznie egy fiút, amit mi észre sem vettünk. Úgyhogy ezért hanyagolt bennünket.
- És kedves a srác? – kérdezte, de mintha valami remény csillant volna a szemében, Nem értettem a dolgokat.
- Igen. Annak tűnt… - mondtam, és láttam rajta, hogy kicsit mintha féltékeny lenne.
- Szóval már találkoztál is vele? – esett nekem, mintha megijedt volna.
- Igen. De Luke. Én nem akarok tőle semmit! Csak mondtam, hogy pont összeillenek Bellával. Mi a bajod? olyan furcsának tűnsz… - néztem csokoládébarna szemébe, mire egy nagyot sóhajtott, és elengedte a derekam, amin a kezei ott pihentek az ölelés óta.
- Valamit el kell neked mondanom. – kezdte, és láttam rajta, hogy nagyon izgul.
- Mi? Történt valami? – értetlenkedtem, mire azonnal szabadkozott.
- Nem dehogy. Csak… Tudod… Most, hogy felhoztad Bellát. És hogy látom rajtad, hogy mennyire boldog vagy még úgy is, hogy Bellának van barátja… nos… - a cipőjét bámulta. Legszívesebben felemeltem volna a fejét, hogy nézzen már a szemembe. Remegés futott át rajtam.
- Luke. Mond ki… Mitől félsz? – kérdeztem, bár nem tudtam mit is akarhat ezzel mondani.
- Ronnie…
- Igen? – itt felemelte a fejét, vett egy nagy levegőt, és szépen artikulálva a szemembe mondta.
- Lennél a barátnőm?

***