24.rész

24.rész
" Azt hiszem, hogy korábban azért nem tudtam megvalósítani az álmaimat, mert nem voltam őszinte, vagy nem vállaltam felelősséget azért, amit éreztem. Ebből következett, hogy akaratlanul eldobtam magamtól az álmot, mivel a gondolataim és a cselekedeteim nem voltak összhangban egymással. "

Ezernyi gondolat száguldozott a fejemben, amiket sorra fel is akartam tenni, de csak egy hülye: - Mi?! – hagyta el a számat…
- Tudod… Mindig féltelek. Tudom milyen esetlen vagy… és amikor egyedül akarsz hazamenni, mindig történik veled valami. A múltkor is rám jött a szívbaj, amikor ezek megtámadtak… - mondta, és lesütötte a szemét. Sosem láttam még ilyen őszintének. Valami mintha bukfencezett volna a gyomromban. Ezt nem tudtam mire vélni.
- Én… - kezdtem, de amint mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta elakadt a szavam. Hatalmasat nyeltem, amit biztos voltam benne, hogy észrevett.
- Igen? – fogta meg a kezem, én pedig ebben a pillanatban felkiáltottam.
- Jézusom, nagyon fáj… - sikkantottam, mire ő óvatosan a tenyerébe helyezte.
- Tudod mozgatni? – kérdezte, én pedig óvatosan behajlítottam az ujjaim, majd vissza. Nyilalló fájdalom járta át az egész karom. Felszisszentem.
- Au. – jelentettem ki, és nagy levegőt vettem.
- Csak zúzódott. Gyere, bekötözöm. – mondta, és újra elővette az elsősegély dobozt. – Amúgy mit műveltél, hogy így összezúztad? – nevetett.
- Behúztam az egyiknek. – morogtam magamban, mire az arcán hatalmas mosoly terült szét, és elkezdte kötözni a kezem.
- Szóval hasznosítottad a filmjeimet. – mondta önelégülten. Kényszeredetten felnevettem.
- Azt magamtól is tudom, hogy hol fáj a legjobban a fiúknak. – válaszoltam, mire ő újra felkacagott.
- Nos… Tájékoztatlak, hogy ha egy lány behúz nekik egyet, az nem fáj. – kacarászott, mire én elrántottam a lüktető kezem.
- Én is tudom. Csak erre volt lehetőség. Védekeztem. Ennyi. – kaptam fel a vizet, mire Lucas azonnal mentegetőzni kezdett, mert látta, hogy gyenge ponton érint.
- Jó, jó bocsi. Én csak… Mindegy.
Nagyjából negyed órán keresztül csendben ültünk a kanapén. Ő kötözte a kezem, én pedig hősiesen tűrtem, és elnyomtam magamban egy pár halk sikolyt a fájdalomtól.
- Kész. – jelentette ki Lucas, és összepakolta a dobozt.
- Köszi. – mondtam, mire csak mosolygott… - Lucas… - kezdtem, de már magam sem tudtam mit akartam mondani.
- Igen? – nézett rám, belőlem pedig kifutott a vér. Nem emlékeztem mióta váltott ki belőlem ilyen érzéseket.
- Én… Remélem az után is barátok leszünk, hogy kijárjuk a sulit… - sütöttem le a szemem.
- Én örökké a barátod leszek Ronnie. Amikor csak kell. – kezével felemelte az állam. – És bármikor több is… - megremegett a gyomrom. Szerettem volna átölelni, de a pillanat átalakult. Többet akartam. Meg akartam csókolni.
Lucas ajka forrón érintette az enyémet. Óvatosan, tapogatózón csókolt, majd egyre hevesebben. A fürdőben történtek után valami megváltozott. Lucasra, mint fiúra sosem néztem. Nekem ő mindig olyan volt, mint egy testvér. Egy pótolhatatlan testvér, aki mindig mellettem van. De amióta Iannel szakítottunk, és Bianca szervezkedett, az egész képe megváltozott a szememben. Mintha eddig nem láttam volna az arcát. Most észrevettem a sármos vonásait, dús sötétbarna haját, és az izmait, amit valljunk be, nagyon is szexisre kigyúrt. Talán ő volt az egyik legsportosabb alkatú srác a suliban. Néhány lány örült volna, ha csak köszön nekik, de Lucas sosem volt olyan, hogy bárkit is elutasított volna. Nem érezte magát menőnek. Mindössze jól nézett ki. Úgy gondolt magára, mint minden átlagos diák a suliban. Pedig lemertem volna fogadni, hogy még Jennifer és elkapta volna, ha nem mi vagyunk a barátai. Ezzel sokat vesztett.
Beletúrtam hajába az ép kezemmel, mire ő közelebb húzott magához. Feltérdeltem a kanapén, és fölé hajoltam. Egy percre sem szakította el az ajkait az enyémtől. Kizártam minden hangot a külvilágból, és minden fájdalmamat ebbe a csókba öltem. Egyben biztos voltam: Lucasra barátként többet nem tudok majd gondolni. Ez most meghalt.
Mire egyre vadabbul faltuk egymást, egyszer csak Bianca hangja törte meg a varázst. Olyan hirtelen szakadt le rólam Lucas, hogy még égtek az ajkaim. Kezemmel oda is kaptam. Bizsergett. Vagy fájt?
- Megvan! Tökéletes! – bámulta a fényképező gépet, én pedig meredten bámultam Lucasról Biancára. – A póz is jó, és pont az látszik, ami kell. Ügyes volt! – hadarta, én pedig még mindig alig jutottam levegőhöz.
- Bianca te meg hogy kerülsz ide? – estem neki.
- Nyugi! Csak egy kép kellett. Tudod Iant ideje lenne lerázni. Szóval megvan a kép, és most már bármikor mehet a szakítás! – szinte ujjongott. Én még mindig ordítottam legbelül. Nem tudtam eldönteni, hogy azért e, mert Bianca idejött, és abba kellett hagynunk a csókot, vagy azért, mert mostmár tényleg egy aljas zsarolás áldozata leszek, vagy azért mert Bella és az én barátságomnak ezek alapján lőttek. – Na, megyek is. – mosolygott, és továbbra is büszkén nézegette a fényképet, amint felfelé trappolt a lépcsőn.
- Lucas… - néztem rá, és láttam a szemében csillogó fájdalmat, vegyítve a nagy boldogsággal.
- Én jobb, ha most megyek. – jelentette ki, és fel is állt. Én is felálltam.
- Lucas, én nem azért csókoltalak meg, mert…
- Tudom… vagyis… szeretnem azt hinni. Mindegy Ronnie. Engem még így is boldoggá tettél. – azzal mosolygott, bár a mosolya kevésbé volt őszinte, és megsimogatta az arcom. A fejem kezébe hajtottam, mire ő elment. Ajtócsapódás jelezte, hogy nem jön vissza többet.

Biancával este beszélgettünk. A család már aludt, de valahogy mindketten ugyanabban az időpontban, éjjel mentünk le tejet inni a konyhába. Elmondtam neki Briant. És ez nagyon furcsa, hiszen eddig senki sem tudta. Ez azt is jelentheti, hogy új szintre ért az a dolog, amit éreztem iránta, de az is lehet, hogy csak fáradt voltam. Beszéltem neki Lucasról, és arról, hogy mennyire furcsán érzem magam vele kapcsolatban. Hogy már nem bírok rá barátként tekinteni. És hogy ez mennyire fáj. Aztán persze Ianről is szó esett. Bianca azt mondta, hogy miatta már ne aggódjak. Majd ő elintézi. Bár ez talán csak még több aggodalomra ad okot, már ha csak azt is nézzük, hogy ezt a csókos dolgot, hogy rendezte meg. Végül abban maradtunk, hogy most csak azt kell tennem, amit jónak látok. Érdemes a pillanatnak élnem, mert mást most nem tudok megragadni.

Másnap reggel a suliban végre megláttuk az új osztálytársunkat. A lány elég visszahúzódónak tűnt. Megbújt a tömegben. A legtöbben kiközösítették, és senkihez sem közeledett az osztályból. egész nap őt figyeltem. Úgy viselkedett, mint én. Az órákon nem írt, hanem a füzetébe rajzolt, elesett a lépcsőn, és mégis valahogy sokkal közelibbnek éreztem már most, hogy nem is ismertem, mint bármelyik barátom.

Ebédnél mellé ültem. Bár Bella és Lucas rosszallóan nézték, hogy pont mi legyünk azok, akik befogadják az újoncot, hogy még többet cikizzenek, és még nagyobb nevetség tárgyai legyünk, mégsem érdekelt. Meg akartam ismerni. Valahogy olyan rokonléleknek tűnt.
- Szia! – tettem le elé a tálcám, és szembe ültem vele.
- Szia… - mondta, és turkálni kezdett a kajában.
- Látom, nem nagyon megy a beilleszkedés… - motyogtam, és én is turkálni kezdtem.
- Nem is tudom… olyan mintha ezek az emberek nem is erről a bolygóról jöttek volna. Bocsi, hogy ezt mondom, de egyszerűen annyira nem találom itt a helyem. El akarok tűnni. – mondta, és bekapott egy falatot.
- Ó én tudom, mit érzel. – motyogtam, és próbáltam mosolyogni.
- Te is új vagy? – kérdezte, és a szeme megtelt reménnyel.
- Nem. De sosem tudtam magam megértetni ezzel a bandával. Két hasonszőrű lény van még itt ilyen, Bella és Lucas – mutattam a lány mögé, mire a két barátom integetni kezdett. A lány elmosolyodott.
- Jó fej vagy, hogy ideültél. De nem kell kényszerből barátkoznod velem. – mondta, és valahogy a mosolya nem volt őszinte.
- Mi? Dehogy. Csak tudod. Ha ennyi ideig nem találod a helyed, akkor úgy érzem, hogy már hozzánk tartozol. – itt már nevetett. – Ronnie vagyok! – nyújtottam a kezem.
- Elena. – fogta meg. Amint hozzám ért, mintha valami mágnes vonzott volna. Kíváncsi voltam vele kapcsolatban mindenre. Csak azt nem tudtam miért. Hiszen én mindig is visszahúzódó voltam…

***