11.rész

11.rész
"Rettegtem az érzéstől, hogy milyen Téged elveszíteni...Rosszabb, mint gondoltam"

2 hét múlva

A nap ragyogóan sütött. Gondtalan napnak indult, ahogy az összes többi az óta a furcsa hétvége óta. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyen esemény után az egész élete felfordul, de nem. Az iskolában minden a megszokottak alapján alakult, az emberek ugyanúgy viselkedtek, csak bennem volt valamiféle furcsa érzés, valami megmagyarázhatatlan, egy dolog, ami miatt minden más. Pontosabban lehet, hogy nem is csak egy dolog. Az a hétvége fekete napként került a naptáramba. Csak szerettem volna elfelejteni. Iannel azóta egyáltalán nem beszéltem. Bianca terve folyamatban van, bár számomra ez az egész még titok, azt mondta meglepetés. Ettől félek. A buszos srácot az óta nem láttam. Hirtelen mintha minden a háttérbe húzódott volna. Én maradtam annak a pusztának a közepén, ahol egykor minden körbevett. Borzasztó fura érzés.
- Kicsim, légy szíves csinálj Meggie-nek reggelit, nekem mennem kell dolgozni. Bianca elment a városba, nem tudom miért, Liam meg a szobájában van, szerintem tanul, de nem tudom. – sorolta, és közben egyáltalán nem figyelt az arckifejezésemre. Borzasztóan rohant. Mindig mindenhonnan majdnem elkésett.
- Oké. De a lényeg, Meggie hol van? – kérdeztem az anyukám kishúgom felől, mire ő felnézett, és zavartan mérte végig a szobát.
- Ööö. Az előbb még itt játszott. Keresd meg. Nekem már semmi időm nincs. Elmentem! – ordított fel az emeletre, mire egy kis moraj volt a válasz.
- Jó. Siess haza! – nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig kilépett az ajtón.

Szétnéztem a szobában, de Meggie-t sehol sem láttam.
- Meggie! – kiáltottam, mire egy kacaj volt a válasz. Szóval bújócskázunk. Rendben. Csak az a baj, hogy szombat reggel van… - Légy szíves gyere elő! Nekem ehhez még nagyon korán van! – mosolyogtam, és meghallottam cérnavékony kis hangját.
- Keress meg! – kuncogott tovább, én meg elindultam a hang irányába. Szerettem vele játszani, annyira imádtam, amikor kipirult arccal futott felém, sikongatott, és hangosan kacagott. Négy éves volt, de állítom, hogy a legszebb kislány a földön.
- Meggie baba merre vagy? – nevettem, mire meghallottam, hogy a szekrény mögül nevetgél. Óvatosan odalopakodtam, és jól megcsikiztem. Barna göndör fürtjei ide-oda repültek a levegőben, nevetése visszhangzott a szobában. Megöleltem, az ölembe kaptam, és kivittem a konyhába.
- Mit szeretnél enni? – kérdeztem, ő pedig nagy sötétbarna szemeit rám szegezte.
- Műzjit. – sejpítette, én pedig már csináltam is. Pont, amikor elé tettem, akkor kopogtak az ajtónkon.

Idegesen fordítottam el a kulcsot, és amikor az ajtó kinyílt, elállt a lélegzetem. Nina állt az ajtóban, teljes pompájában.
- Szia! – köszönt. – Gondoltam meglátogatlak. Már régen beszéltünk. – mosolygott. Nekem az arcomra már rég ráfagyott a mosoly. Persze nem miatta, csak attól az emléktől. Amikor utoljára láttam, még azzal a fiúval csókolózott, aki… aki a buszos srác. Aki Brian, és NEM vagyok belé szerelmes.
- Szia… Bejössz? – kérdeztem, bár a választ már tudtam. Belibbent az ajtón, szőke haja lágyan suhogott utána, én pedig idegesen becsaptam az ajtót. – Ülj le. – kiáltottam utána, mire ő odament Meggie-hez, leült mellé egy székre, és bájosan mosolygott.
- De aranyos. A húgod? – kérdezte, én pedig leültem mellé.
- Igen. Meggie. – mondtam, de volt egy olyan érzésem, hogy valamit mondani akar, de köntörfalazik.
- Hány éves? – mosolygott tovább, és megsimogatta a fejét.
- Négy. De, biztos, hogy ezért jöttél? – kérdeztem rá, mire ő azonnal felém fordult.
- Tudod… Történt valami furcsa dolog. Van egy barátnőm, Sena, akinek van egy barátja, Ian. Nem rég jöttek össze, de most kiderült, hogy a pasinak már van barátnője. És a furcsa csak most jön… - hadarta, a torkomban pedig egyre csak nőtt a gombóc. Micsoda? Nem lehet, hogy így összefüggjenek a dolgok. Kezdtem rosszul lenni. Bár még nem reggeliztem, valami elkezdett felfelé jönni a gyomromból. Féltem a mondat végétől. Ez már nem történhet meg.
- De… Mi köze ennek hozzám? – kérdeztem bele.
- Nem biztos, hogy van hozzád köze, csak a lányt úgy hívják, hogy Ronnie. Nem tudom milyen Ronnie, de a srác bevallotta Senának, hogy van barátnője.
Körmömet az asztalba mélyesztettem. Figyeltem, ahogy Meggie óvatosan kanalazza a reggelijét, bennem pedig kezdett felforrni a düh. Idegességemben, összeszorítottam a fogam. Éreztem, hogy valami sírásféle akar kitörni belőlem, de gátat szabtam neki. Nem. Most nem fogok miatta sírni. Ian nem ér annyit, hogy tönkretegyem a szombat reggelem. Hogy teheti azt, hogy azzal a lánnyal, akit csak nem rég ismer már őszinte, de akivel már ki tudja, mióta együtt van, annak meg képes a szemébe hazudni? Ennyire nem lehet képmutató. Legszívesebben azonnal bosszút álltam volna. Nem voltam olyan soha, hogy másokat akartam volna bántani. Nem akartam senkinek rosszat, még akkor sem, ha ők már tettem ellenem bármit is. Most mégis. Olyan dolog kezdett kitörni belőlem, amitől még én magam is megijedtem.
- Azt hiszem, hogy most jobb lesz, ha lefekszem… - motyogtam, és felálltam. Nina értetlenül állt fel mellőlem, és amikor rájött, hogy miért vagyok rosszul, mentegetőzni kezdett.
- Jaj, istenem. Ronnie, bocsáss meg kérlek! Én nem akartam! Hú, jaj, kérlek, ne haragudj… - láttam egy olyan szintű megbánást a szemében, mintha ő tette volna. Nagyon lelkiismeretes.
- Nem, dehogyis. Nem a te hibád. Csak, most szeretnék egyedül lenni… ha lehet… - motyogtam, és hiába nyeltem nagyokat, már éreztem, hogy a sírás fojtogat.
- Persze. De kérlek, ne haragudj… - mondta, majd bezártam az ajtót. Meggie idő közben befejezte a reggelijét, és elment, én megfogtam a tányért, beraktam a mosogatóba, és elindultam fel, a szobám felé. Egy dolog járt az eszemben, és az nem a bosszúállás, nem Nina, nem Sena, nem a buszos srác, és még csak nem is Ian. Egy dolog. A csomag, ami az előtt érkezett, hogy minden elkezdődött. Amit már el is felejtettem. Csak az lebegett a szemem előtt. Késztetést éreztem rá, hogy soha többé ne jöjjek ki a szobámból. A dolgok ismét megtaláltak. Pedig nem akartam tudomást venni róluk…

***