12.rész

12.rész
„Azt akarom, hogy nézzen a szemembe, és értsen meg; hogy döntse a fejét a homlokomnak, és súgja azt: "Soha nem mondtam le rólad."”

Becsaptam az ajtómat, és az íróasztalomhoz ültem. Kezembe kaptam az apró csomagocskát, és megráztam. Valami kisebb tárgy volt benne, mint amekkora a csomag. Kicsit csúszkált benne. Idegesen elkezdtem felszakítani a csomagolást, nem érdekelt, hogy a papír széle megvágta az ujjam. Egy kis doboz szerűség volt, egyszerű papírból. Még színe sem volt igazán. Leemeltem a tetejét, és a döbbenet az arcomra fagyott. Mégis mi a fene ez?
A dobozban egy kis fekete kazetta volt, de azon kívül semmi. A kazetta oldalára csak annyi volt írva, hogy első, a másik oldalára, hogy második. Nem tudtam, mégis mit jelentsen ez az egész. Valaki szórakozik velem? Ez már nem a kőkorszak. Ki hallgat manapság kazettát? Nincs kedve esetleg a kedves feladónak, akiről szintén nem tudok semmit, CD-t adni? Azt meg tudnám hallgatni. Nincs is lejátszóm hozzá. Legszívesebben földhöz vágtam volna. Mégis mi ez az egész? Úgy éreztem magam, mintha mindenki tudna mindent, én is a része lennék, vagy a dolog talán körülöttem forogna, de nem értenék semmit. Mint amikor beszélnek hozzád, de te nem érted. Idegességemben felálltam, és bevetettem magam az ágyba. Nem akartam sírni. Senki előtt sem akartam sajnáltatni magam, de a tudatlanságom szinte fojtogatott. Az, hogy a múltam kísért, pedig le akarom zárni, csak pont volt az i-re. Még ez a hülye kazetta is csak felidegesített.
Igazából semmi sem volt rendben. Két hete semmi sincs rendben. Így nem lehet boldogan élni. Lehetetlen.

Arcomat a hideg párnába fúrtam, és beleordítottam. A párna felfogta a hangot, így kívülről talán senki sem hallhatta. Mégis, egy kicsit megkönnyebbültem. A gond csak az volt, hogy a megkönnyebbülés egyet jelentett azzal, hogy a gátamat is ledöntöttem. A sírás lassan jött elő belőlem. Először csak azt éreztem, hogy a párna jegességét valami forró, fájdalmas érzés váltja fel. A könnyeimet a párna huzata azonnal felszívta, így végül egészen kitört belőlem az összes fájdalom. De nem érdekelt. Már nem. Egyszer én is megérdemlem, hogy kiboruljak. Vagy kétszer. Néha nekem is lehet nehéz.

Az idő hangtalanul suhant el. Órákat is tölthettem a párnámba zokogva. Néha idegesen kikémleltem, hogy vajon a világ is úgy gyászol e, ahogy én, de semmi jelét nem mutatta. Minden boldog, napos és fényes. Legszívesebben feketére festettem volna. Úgy éreztem, mintha mindenki meg akarna hazudtolni. A hátamra fordultam. Néhány könnycsepp még kiszökött a szememből, aztán végre megnyugodtam. Miért is idegesítem magam? Talán csak valami hülye zene van azon a kazettán. Lehet, hogy csak Jennifer szórakozik velem. A lány gondolatára elnevettem magam. Komolyan miatta borultam ki? Kezemmel letöröltem az utolsó könnyeimet is, aztán az oldalamra fordultam. Mégis miért foglalkozom én Iannel, ha egyszer ő csalt meg? Neki kéne Velem foglalkoznia. Nincs lelkifurdalása? Erre a kérdésre be is ugrott rögtön a válasz. Van, csak nem felém, hanem az új barátnője, Sena felé. Idegesen összegyűrtem a takarómat.
Nem érdekel.
Döntöttem el magamban. Iant lezártam. Ezek voltak az utolsó könnycseppek, amiket érte ejtettem. Mostantól csak a sulira fogok koncentrálni, hogy felvegyenek, és a barátaimra. Az igaz barátokra. A családomra, és … Na jó. Talán még Brianre is. Ha nem is vagyok belé szerelmes, azért jó lenne megismerni. Meg úgy vele együtt Ninát. Biztos voltam benne, hogy nagyon feldúlt lehet. Azt hiheti, hogy miatta borultam ki. Pedig nem. Vagyis csak részben. Azért amit mondott. A tényen. Nem rajta.
Gondolkozásomból anya hangja szakított ki.
- Vacsora! Asztalhoz! – VACSORA???!!! Mégis meddig bőgtem én az ágyamon?!
Azonnal felugrottam, és kirohantam a szobából. Bemasíroztam a fürdőbe, és megvizsgáltam a szemeimet. Rendben voltak. Kicsit pirosak, de majd ráfogom, hogy álmos vagyok.
Nyugodtan lépdeltem a lépcsőn. Azonnal megcsapott a vacsora ínycsiklandó illata. Halk moraj hallatszott, azonnal gondoltam, hogy Meggie és Liam már lent vannak. Bianca még nem ért haza.
- Szija kisegér! – nevetett Liam. – Egész nap ki sem jöttél a szobádból. Mi történt? – mosolygott tovább, és nézte, ahogy leülök mellé az asztalhoz.
- Semmi. Csak… Tanultam. – hazudtam, és betömtem a számba egy kis kenyeret. Nem tudtam jól hazudni. Mindig rajtakaptak.
- Te? Tanulni? Ne idegesíts. – szívatott tovább a bátyám, mire én gyilkos pillantást vetettem rá. Azonnal lehervadt róla a mosoly, és enni kezdett.
- És mit tanultál? – Hozta az asztalhoz a salátát anya. Ne már… Tényleg ez lesz a téma?
- Ööö. Biológiát. Hétfőn témazáró lesz. – makogtam, és belekortyoltam az alma lébe.
- Hétfőn nincs is biológiád… - morfondírozott anya, és szedni kezdett a zöldségekből. Hirtelen félrement az italom, és köhögni kezdtem. A fenébe is. Honnan tudja? … Miután sikerült rendbe jönnöm, csak annyit válaszoltam:
- De a tanár helyettesít. – a hazugság kezdett gabalyodni. Nem tetszett ez nekem.
- Miért? Milyen óra nem lesz? – kérdezgetett tovább. Az idegeimre ment. Komolyan gondolja ezt?
- Anya hagyjuk már a témát. – mosolyogtam, és vettem a salátából.
- Hát, ahogy akarod. Csak kérdeztem. Liam veled mi van? – fordult anya a bátyám felé, és én végre kikerültem a kereszttűzből. Hálás voltam érte. A vacsora a továbbiakban szokásosan telt. Meggie leette magát, a bátyám lapos poénokkal ostorozott minket, anya pedig a munkájáról mesélt. Én pedig hallgattam. Próbáltam úgy csinálni, hogy ne legyen feltűnő, hogy nem beszélek. Csak tömtem magamba a falatokat.
- Ronnie, neked mikor is lesz a szóbelid? – kérdezte anya, én pedig ismét félrenyeltem. Úgy látszik, ezen az estén egyszer még megfulladok.
- Jö… J… Jövőhéten…- dadogtam. TELJESEN KIMENT A FEJEMBŐL… NEM IS TANULTAM SEMMIT. A döbbenet végigfolyt az ereimben, én pedig megfagytam.
- Ó az remek! Akkor már nemsokára túl vagy rajta! – mosolygott anya, észre sem véve a ledermedtségem. A vacsora további részében csakis ez járt a fejemben. Mégis, hogy FOGOK ÉN MEGTANULNI MINDENT EGY HÉT ALATT?
Végül anya már a tányérokat szedte az asztalról, amikor Liam új témával hozakodott elő.
- Anya, van egy feladat, ami régi filmkészítésről szól. Honnan tudnék szerezni régi filmet, fényképezőt, meg kazettalejátszót? – kérdezte, nekem pedig megakadt rajta a tekintetem. Kazettalejátszót?
- Hát kicsim, én az ilyeneket már rég kidobtam, mert elromlottak. Egyéni feladat? – kérdezte, én pedig buzgón jegyzeteltem a fejemben.
- Igen… De majd megkérdezek néhány idős embert, hátha nekik még van… - mondta, majd megköszönte a vacsorát és felállt. Én is megköszöntem, és felmentem a szobámba.
Néztem a tv-t és gondolkoztam. Az utolsó mondatok voltak a fejemben. Bár nem érdekelt már a kazetta, azért örültem volna, ha meghallgathatom. Még, csak ha egy hülye zene is. Izgatta a fantáziám, hogy mi lehet rajta. Hátha az is benne van, hogy ki küldte.
A dolog addig, addig nem hagyott nyugodni, hogy végül elkezdtem azon gondolkozni, hogy kinek lehet ilyen lejátszója. Az egyetlen idős ember, aki eszembe jutott, az a valaki volt, akinek az unokája ma megbántott. Pontosabban, aki elmondta a dolgokat, és én kiborultam...

Wine néni.

***