13.rész

13.rész
„Már egészen elfelejtettem, milyen érzés boldognak lenni. Márpedig most boldog voltam. Olyan boldog, hogy jó ötletnek tűnt belehalni.”

Érezted már úgy, hogy az egész eddigi életed meg akar cáfolni? Végiggondoltad már valaha is, hogy mennyire vettek körül hazugságok, és hol szőtték be az életed a titkok? Engem szinte pofon vágott a valóság. Hirtelen valahogy mindennek megváltozott az értelme. Vajon tényleg megéri ezekkel a dolgokkal foglalkozni? Vagy csak lépjünk túl rajtuk, és éljünk a jelenben? De a fenébe is. A múlt kihatással van a jelenre. Nem változtathatjuk meg… Egyenlőre.

Amint az idős néni képe felvillant a fejemben, már tudtam, hogy mi a dolgom. Bár minden porcikám taszított akkor Ninától, mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek hozzájuk, és megkérdezem a dolgokat. Hogy Ninával miért is nem akartam találkozni azt nem tudom. Talán féltem attól, hogy újabb olyan titkok derülnek ki, amikről jobb, ha nem tudok. Ezek miatt a dolgok miatt egyre rosszabbul éreztem magam. Amiről nem tudok, az nem fáj. És ez így jó.
Az álmatlanság gyötört. Bár éjfél is elmúlt, amikor elhatároztam, hogy aludni megyek, mégsem jött álom a szememre. Úgy éreztem, hogy Nina valahogy mindent összeköt az életemben, mégis talán sosem ismertem volna meg, ha nem lettek volna azok az ittas srácok. Most hálás legyek? Ezt a gondolatot gyorsan kiűztem a fejemből. Nem akartam rágondolni. Még mindig fájt. Csak sebek voltak.
Nina barátja, Biran pedig… Valahogy egészen más. Mintha valami olyan titok övezné, amiről talán még Nina sem tud. Hiába próbáltam őket elképzelni együtt, nem jutottam tovább felszínes, látszatszerű szerelemnél. Nem éreztem azt, hogy bármit megtennének egymásért. Sőt őszintén talán még a szerelmet sem éreztem. Végül arra jutottam, hogy csak nyugtatgatom magam. Ha nem szeretnék egymást, nem lennének együtt. Szívem vadul reccsent egyet, amit nem tudtam mire vélni. Mégis miért fáj ez nekem? Inkább boldog vagyok, hogy Nina is boldog. Bár valahol tudat alatt tudtam, hogy ezt csak bebeszélem magamnak.

Nem emlékszem, hogy a gondolatok mikor alakultak át álmokká, de következő pillanatban már szürreális dolgok vették át a helyüket a fejemben, és az egyetlen dolog, ami a valósághoz tartozott az egy fiú volt. Brian. Hogy hogyan került az álmomba, az rejtély. Vagy, hogy miért álmodtam vele, az is. Hiszen semmi közöm hozzá. Mégis jól esett, hogy vele lehettem. Még ha nem is a valóságban. Nevetnem kellett magamon. Ez annyira szánalmas.

A sugárzó napfény, ami édesen besütött az ablakon lágyan simogatta az arcom, én pedig mosolyogva keltem. Mosolyogva?! Azonnal képzeletben pofon is vágtam magam. Azért mosolyogtam, mert Briannel álmodtam. A barátnőm barátjával. Milyen ember vagyok én?! Azonnal kiűztem a gondolatot a fejemből, és lementem reggelizni. Senki sem volt lent, amin csodálkoztam is. Anya korán szokott kelni vasárnap, hogy kész legyen a reggeli. De most a konyha kihalt volt. Gyorsan odamentem a szekrényhez, elővettem egy tányért, beleöntöttem a zabpelyhet, rá a tejet, és vadul kanalazni kezdtem. Még jó is volt, hogy nincs lent senki, így nem tartanak fel. Gyorsan megettem, és felrohantam. Lezuhanyoztam, felöltöztem, a hajam kiengedve hagytam, szerettem, amikor a szél lágyan játszott vele a hátamon. Megnéztem magam a tükörben, és már mentem is kifelé.

A nap arany fényben úsztatta a járdát. A fák sátort vontak az út felé, én pedig mosollyal az arcomon sétáltam alattuk. Wine néniék felé tartottam. Direkt nem siettem. Elvégre reggel is volt, vasárnap is volt… a nyár ízét végre éreztem a számban, és most már boldogan vettem le a kis kabátszerűséget magamról. Úgy döntöttem, hogy mielőtt Nináékhoz mennék, kávézok egyet. Arra felé vettem az irányt, ahol a múltkor Bellával iszogattunk. Az emlék hatására kivillant fehér fogsorom, és boldogságtól úszó arccal lépdeltem tovább.

Amikor csilingelni kezdett a kis csengő a régi korokat idéző kávézó ajtaja felett, halkan köszöntem. A helységben halkan egy kis zene szólt, a ritmusát nem bírtam követni. A hely kihalt. A pult mögött senki. ha nem jártam volna már itt vagy ezerszer, és nem fújtam volna kívülről a nyitvatartási időt, akkor azt hittem volna, hogy zárva van. Halkan a pulthoz lépdeltem, és vártam. Udvariatlannak tartottam, hogy csengővel szóljunk a kiszolgálónak, de öt perc után meguntam, és mégis csengettem. Az ajtó kinyílt, nekem pedig elkerekedtek a szemeim.
- Miben segíthetek? – lépett a pulthoz a fiú, mélyen a szemembe nézett, nekem pedig fél úton elakadt a levegő a tüdőmben. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. Teljesen elsápadtam.
- Ööö. I… Igen… szóval… ö… - hebegtem, habogtam, és próbáltam levegőhöz jutni. Az oxigént mintha hirtelen megszűntették volna a szobában. Kicsit mintha minden forgott volna. És ment össze… nem voltam jól…
- Hozzak egy kis vizet? – kérdezte, és elmosolyodott. Na, ez csak olaj volt a tűzre. Sápadt, hófehér arcomon a járomcsontomnál nagy széles piros pír futott végig.
- Nem, nem köszönöm… Én csak… - hirtelen mintha értelmét vesztette volna, amiért jöttem.
- Nehéz választani? – nevetett. Nevetett…
- Te vagy az, Brian? – hangzott a hülye kérdés. A fiú arca értetlen mosolyra húzódott, aztán csak annyit válaszolt:
- Igen… - mondta. Hogy kerülhetett ide? Mégis mióta dolgozik itt? Ezernyi kérdés rohamozta meg az agyam.
- Bocs, én csak… - kezdtem a mondatot, de nagyon hülyén éreztem magam. Egyetlen szavamnak sem volt értelme. Mit művel ez velem?!
- Semmi baj. Szóval mit kérsz? – mosolygott tovább.
- Egy… Csak egy kávét… - motyogtam. Irtó idiótán nézhettem ki. Próbáltam nem az arcát, hanem mondjuk a kezem nézni, de egyszerűen vonzotta a tekintetem. Ő azonnal összedobta a kávét, és lerakta a pultra. Nyújtottam a pénzt, de amikor nyúlt érte, hirtelen elkaptam a kezem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Úgy éreztem, hogy akkor talán olyan áramütés érne, amit nem élek túl. Megrázna a 220. Nevetséges, de megijedtem. Óvatosan, hogy nehogy megérintsük egymást, odaadtam neki a pénzt. Elvette, és a pénztárba tette. Hirtelen úgy éreztem, hogy jobb lett volna elvitelre kérni.
Leültem egy közeli székre, és inni kezdtem. Hogy eltereljem a saját figyelmem a pult mögött álldogáló Brian-ről, egy újságot lapozgattam. Sok-sok hirdetés, néhány pletyka, de egy cikken megakadt a szemem. Egy idős nőről számolt be, aki óvodába járkált be, és a kisgyerekekkel játszott. Aztán adott nekik valamit, és kiment. És ezt minden nap megismételte, de sosem emlékezett rá, hogy valaha járt volna ott. Csodálkozva olvastam tovább, aztán elköszöntem és kimentem.

Wine néni csengője régi volt, emlékeztetett a saját mamámék csengőjére. Idegesen doboltam a cipőmmel, amikor végre kinyílt az ajtó.
- Jó reggelt Wine néni! – mosolyogtam. Ő furcsán nézett rám. Mintha valami őrült lennék.
- Szia… - motyogta, de nem mondta, hogy esetleg bemehetnék, vagy bármi.
- Betetszik engedni? – kérdeztem, és rém udvariatlanul éreztem magam.
- Miért engednélek be? – kérdezte, és hunyorogni kezdett.
- Én vagyok az. Ronnie. – mondtam, és úgy éreztem, mintha valami olyan rossz álomba kerültem volna, ahol mindenki elfelejtett.
- Nem tudom ki az. Ne szórakozz velem. – mondta, és már csukta volna be az ajtót.
- De engem ismerni tetszik! Én vagyok az! Akivel a buszmegállóban beszélt! Az unokája barátnője! – győzködtem. Bár már én is kételkedtem saját magamban. Csak álmodtam volna mindent? …
- Nekem nincs unokám… - azzal becsapta az ajtót. Dermedten álltam a küszöbön. A nap fénye sokkal másképp sütött. Mintha fakóbb lett volna. Vagy csak én láttam rosszul? Mi a fene van velem? …

***