14.rész

14.rész
„Mindannyian éreztünk már szerelmet, sokszor másik fél sem kell hozzá. Én éreztem már attól is, hogy megcsapott a tavasz illata, vagy hogy fura, lilás sárga fény borult az utcára egy nyári, vihar előtti délután.”

Legszívesebben dörömböltem volna az ajtón… Vagy, ha nem is dörömbölni, de újra kopogni mindenképp akartam. Mégis, mintha fagyállót fecskendeztek volna az ereimbe. Úgy álltam ott, mint akiben megállt az ütő. Azért mégiscsak félelmetes, ami történt. Fel sem fogtam. Wine néni nem emlékszik rám? Nem emlékszik Ninára? Mi a fene folyik itt? Legszívesebben idegesen rugdosni kezdtem volna valamit, de uralkodtam magamon. A fejemben gyűltek a kérdések, de maximum csak az ajtónak tehettem fel őket. Felemeltem a kezem, hogy újra csöngessek, amikor megszólalt a mobilom.
- Szia! Itt Bella! – hallottam barátnőm vidám fecsegését a vonal túlsó végén.
- Szia! Hát te? Nem alszol? – kérdeztem. Hírhedt hétalvó volt. Főleg vasárnaponként.
- Á, a kedves bátyuskám felébresztett a hülye gitárjával… Arra gondoltam, hogy elmehetnénk kávézni. Nincs kedved? – éreztem a pozitivitást a hangjában, de a kávézóról csak egy valami ugrott be, Brian.
- Az az igazság, hogy én már ezen túl vagyok. – nyögtem, és hátrébb léptem az ajtótól.
- Ó. – hangzott az egyszerű válasz, majd beállt egy hosszas csend.
- Itt vagy még? – kérdeztem egy perc után. Azonnal hallottam, hogy hangosan kifújja a levegőt. – Már megint bujkálsz? – nevettem. Sokszor megesett, hogy Mark, hőn imádott bátyókája kivette a telefonját a kezéből. Ezért elkezdett bujkálni. Biztos, ami biztos.
- Bocsi, csak nagyon idegesítő, hogy hirtelen csend lesz, és hallom járkál. Előre kiráz a hideg. – nevetett. – És mit szólnál, ha csak úgy sétálnánk? Olyan szép idő van. – csicseregte, és hallottam, hogy megnyitja a csapot a fürdőben. Így nem hallatszik a zaj. Várjunk csak…

A következő pillanatban már le is tettem a telefont, mondván, hogy rendben, találkozzunk nálunk két óra múlva. Újra csengettem, az ajtó kinyílt, de már Nina arcát pillantottam meg.
- Szia! – üdvözölt boldogan. Abban a pillanatban tudtam, hogy minden rendben, nem álmodtam a dolgokat. Vagy jobb lett volna, ha csak álmodom?
- Szia! – kezdtem bele azonnal, és folytattam is. – Beszélnünk kell. – azzal mélyen a szemébe néztem.
- Gyere be! – mondta halkan, én pedig óvatosan átléptem a küszöböt. Felmentünk Nina szobájába, én pedig az ágyára ültem.
- Nagyon szép szobád van! – állapítottam meg. A fal színe nagyon világos, szinte fehér, de mégis rózsaszín volt. Fa bútorok voltak mindenhol, és minden passzolt mindenhez.
- Köszi… De miről szeretnél beszélni? – kérdezte, én pedig bele is kezdtem.
- Tudod… a bowling pályán, amikor először „találkoztunk”, akkor ott voltál a mosdóban. Amikor sírtam, akkor te folyattad a csapot… nos, ez arra enged következtetni, hogy… szóval te mióta tudod, hogy Ian és Sena együtt vannak? – kérdeztem.
- Én hoztam össze őket… - hajtotta le a fejét, én pedig elképedtem. Próbáltam megszólalni, de a hang elakadt a torkomban. – De nem tudtam, hogy van barátnője! És nem is ellenkezett… Tudod Senának már nagyon régóta tetszik, és… - folytatta, én pedig egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy Ninával akárhányszor csak találkozok, mindig csak fájdalmat tud nekem okozni. És ami a legdurvább, hogy nem önszántából…
- De, akkor miért segítettél nekem az úton, amikor megtámadtak? Hiszen kerülnöd kellett volna. Én vagyok a barátnőd pasijának a barátnője. Nem gondolod, hogy ez kicsit szürreális? És még mindig nem értem, hogy miért folyattad a csapot… - hadartam, és igenis elvártam, hogy mindenre választ adjon.
- Tudod… Én úgy érzem, hogy te nem vagy Ianbe szerelmes. – ekkor felnéztem, és megfordult a fejemben, hogy képes lennék megölni… - Mármint nem úgy. Persze szeretitek egymást. De én úgy látom, hogy neked más tetszik… - azzal most ő kezdte piszkálni a szőnyeget. Hogy mi? Brian? Sőt.. Egyáltalán miért Brian jutott most az eszembe?!
- Ez hülyeség. Én Ian-t szeretem. Vagyis szerettem. – azzal összefontam a karom a mellemen.
- Értem, de… nem is tudom. Nincs meg köztetek az a kémia… Úgy értem, Ian talán jobb lenne, ha inkább egyetemistákkal barátkozna. Hidd el, az egészen más. – mondta, de én még mindig nem értettem. Miért akar elszakítani tőle?
- Miért mondod ezt? – kérdeztem, és kezdték elhomályosítani a könnyek a látásom.
- Na, jó. Én nem szoktam hazudni. Itt nagyon sok minden összefügg Ronnie, amire még csak nem is gondolnál. De a lényeg, hogy NE BARÁTKOZZ IANNEL. Sőt, inkább kerüld. – azzal felállt, és kiment az ajtón. Én továbbra is a földön ültem, és magam elé meredtem. Ez meg mégis mi volt? Próbáltam összeszedni magam. Miért van az, hogy akárhányszor elmegyek valahová, hogy megoldjak egy problémát, csak még több lesz?

Végül már felálltam, hogy egyszerűen csak hazamenjek, mert Nina nem akart visszajönni, akkor végül belépett az ajtón. Kezében egy lejátszóval.
Kazettalejátszóval.
- Itt van… Vidd el. Meg is tarthatod. Csak most menj. – elvettem tőle, aztán lementem a lépcsőn, kiléptem az ajtón, és pár percig csak meredtem magam elé. Mi a fene van most? Úgy éreztem magam, mintha az ölembe hullott volna egy kötegnyi kérdőjel.

A nap elé felhők kúsztak. Apró feketés gomolyagok, amelyek mintha a kedvemet tükröznék volna még gyűltek, és gyűltek. Végül az eső is cseperegni kezdett, de ekkor már az ajtónk előtt álltam. Lassan nyílt. A bátyám állt előttem.
- Hugi! Úgy eltűntél... - mondta, és a kezemre nézett.
- Bocsi… Ninánál voltam. – azzal be akartam lépni, de a bátyám arca felragyogott, és kikapta a kezemből a lejátszót.
- Köszi Ronnie! Már nem tudtam hová is mehetnék. Aranyos vagy, hogy elhoztad nekem. – örvendezett Liam, és megölelt. Akkor most mit csináljak? Ha odaadom neki, akkor megőrülök, mert nem tudom meg, hogy mi van a kazettán. Ha pedig nem adom, mégis mit mondjak? Miért nem? Elég gáz, hogy kazettákat akarok hallgatni. Meg amúgy is megkérdezné milyet, majd ő kiírja CD-re… Képtelen helyzet.
- Nincsmit. – mondtam, és megadtam magam. A bátyám, mint az öt évesek, amikor új játékot kapnak, felrohant a lejátszóval a lépcsőn, és hallottam, ahogy becsapódik a szobájának az ajtaja. Remek. Kitudja meddig lesz nála, addig meg megesz az ideg.
Nagyot sóhajtottam, és bezártam az ajtót. A konyhába mentem, hogy harapjak valamit. Ebédidő volt, de a reggeliről teljesen el is felejtkeztem. A hűtőben kutattam, amikor lépteket hallottam a lépcsőn. Nézelődtem tovább a hűtőben, ám amikor megtaláltam, amit szerettem volna, és a pultra akartam tenni, megpillantottam a nővérem, aki sugárzó mosollyal könyökölt ott.
- Megijesztettél. – jelentettem ki, és leraktam a vajat a pultra. Nagyot koppant a doboz a kövön.
- Megvan a partner. – jelentette ki, mintha nem is hallotta volna, amit mondtam.
- Bianca. Átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, hogy inkább hagyjuk az egészet. Én nem vagyok ilyen. Nekem ez nem fog menni. – jelentettem ki, és elkezdtem vajazni egy zsömlét. Ő megfogta a csuklóm, ás várta, hogy a szemébe nézzek.
- Ronnie! Nehogy most add fel! Minden készen áll! Csak rá kell bólintanod! – győzködött. Éreztem a feszültséget a levegőben. Ha most azt mondom nem, akkor Bianca örök életére haragudni fog rám. Kitudja mennyit szervezkedett ezért…
- Jó-jó… - mondtam, a nővérem pedig megölelt. Aztán se szó, se beszéd elindult fel a szobájába. – Hé, hé! Várj már! – kiáltottam utána.
- Igen? – fordult meg.
- Ki az a személy? – kérdeztem, és megállítottam a kezem a további tevékenykedésben.
- Ó… Hát tudod, olyan kellett, akit jól ismersz, és ő is jól ismer, és nem akar többet barátságnál.
- Oké, de ki az? – már-már ideges voltam. Sőt… az igazat megvallva kezdtem félni.
- Hát izé… Lucas…

***