16.rész

16.rész
I hate hope. Everytime I try to give up, it whispers "one more try.. one more time"
~ Utálom a reményt; akárhányszor próbálom feladni, mindig azt suttogja: csak még egyszer.. utoljára..

- Ronnie! – hallottam egy lágy hangot. Olyan megnyugtató volt… és olyan ismerős. – Felébredt! – kiáltotta, én pedig kezdtem végre élesen látni a dolgokat.
- Édesem jól vagy? – jött oda hozzám az anyukám. Apró nyöszörgő hangok hagyták el mindössze a számat, ahogy próbáltam felülni. Hasogatott a fejem.
- Tudod te, hogy milyen nehéz vagy? – felelt az első hang, ami nem másé volt, mint a bátyámé.
- Ó bocsánat, miszter punnyadt testalkatú. – mosolyogtam gúnyosan. Anya aggódó arca azonnal átszaladt megkönnyebbülésbe. Ha Liammel szívatjuk egymást, akkor minden rendben.
- Ha ha ha. Nagyon vicces vagy… - mondta a bátyám, és kifelé indult az ajtón. De azért a szemem sarkából láttam még, hogy a karját megpróbálja megfeszíteni és az izmait figyeli. Elfojtottam egy apró mosolyt.
- Kicsim nagyon megijesztettél. – mondta anya aggódva. Az ágyamban feküdtem, minden a nyugodt, megszokott dolgok alapján alakult. Mármint azon az ájuláson kívül.
- Tudom… Nem értem mi lehetett velem. – mondtam, és a takarómat kezdtem gyűrögetni.
- Biztosan kimerültél. A fejed nem sérült meg, csak Bella nagyon megijedt, amikor az egyik pillanatban egyszerűen leestél a székről és nem keltél fel. – ismét visszatért a hangjába az aggodalom.
- Jól vagyok anyu, csak hosszú volt a nap. – mosolyogtam. Úgy éreztem, hogy ha boldognak lát, akkor úgy gondolja, hogy minden rendben. Csak sajnos azt nem tudta, hogy ez a boldogság néha álca…
- Jól van. Amúgy Bella hazament. Azt mondta hívd fel, amint felébredsz. Aggódik érted.
- Oké. – mondtam, anya pedig felállt, és kiment a szobából. A falam halványlila színe megnyugtatott. Biztonságban vagyok. „Minden rendben.”

A telefonért nyúltam, és bepötyögtem a barátnőm számát. Alig telt el egy csörgés már fel is vette.
- Itt Bella, Ronnie minden oké? – nevetnem kellett.
- Ha nem én lettem volna, akkor hogy magyarázod ki magad ezzel a köszönéssel? – kuncogtam, és hallottam, ahogy kifújja a levegőt.
- Nem vicces. Halálra aggódtam magam miattad. – hallottam, hogy megint járkál.
- Bocsi… Én sem tudom mi volt velem. – ebben a pillanatban valami összetört a vonal túlsó végén.
- A francba! – hallottam barátnőm hangját.
- Bella már megint bujkálsz? – nevettem, és hallgattam, ahogy mérgelődik.
- Nehéz lopakodni a sötétben egy árgus szemekkel figyelő báty elől. – mondta halkan, aztán ajtónyitást hallottam. Végül a csap ismét folyni kezdett. Megint a fürdőbe menekült…
- Honnan veszed, hogy figyel? – nem tehettem róla. A barátnőm paranoiái nevetésre késztettek. Ki hallott már olyat, hogy a sötétben meneküljön valaki a saját bátyja elől, hogy ne vegye el a telefonját?
- Csak tudom. Ne kérdezd. Hatodik érzék, női megérzés, nevezd, aminek akarod. Egyszerűen tudom, hogy itt van, na. – komolyan beszélt. Néha képes volt megijeszteni ezekkel a természetfeletti dolgaival.
- Oké, mindegy. Beszéljünk másról. – mondtam. Jól esett fecsegni valami apróságról. A régi gondjaim szinte viccesnek tűntek a mostaniakhoz képest.
- Rendben. Képzeld, most tudtam meg, hogy új osztálytársunk lesz. – hangja izgalomtól csengett.
- Új? Micsoda? Ilyenkor? Mikor mindenki ballag? Ennek nincs is értelme. – kutattam a fejemben, de nem jutott eszembe egy ember sem, aki épeszű létére az utolsó pár hétben váltott volna sulit.
- Nem tudom, mi van, vagy ki lehet az. Az biztos, hogy fura… A nevet még senki sem tudja. Valószínűleg hét közepétől jár majd hozzánk. – beszélt, beszélt, de én még mindig azon gondolkodtam, hogy ez egyáltalán engedélyezett e?
- Na, hát kíváncsi leszek. – jelentettem ki.
- Én is. – mondta. – Amúgy Lucasszal holnap összeülünk tanulni. Jössz te is? – kérdezte, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.
- Ott leszek. De hol is? – nevettem egyet, bár inkább nyögésnek hangzott.
- Lucasnál leszünk. Meghívott. – örvendezett, én pedig egyre mélyebbre süllyedtem az ágyamban. – Úgy is keveset járunk hozzájuk. – mondta, és várta az én lelkesedésem is.
- Aha. Igen. Tényleg. – próbáltam vidáman mondani, de valami nagyon fura hanglejtésre sikeredett az egész.
- Fura vagy most. – jelentette ki.
- Tudom. – válaszoltam.
- Sőt, nem is most, hanem már úgy általában. Ian óta nagyon megváltoztál. – töprengett, én pedig szép lassan visszagondoltam arra, hogy az az egy esemény, amiről tud, milyen lavinát váltott ki… Azóta is szenvedek.
- Nehéz most. – mondtam, és pár percig csend volt. Végül, mikor azt hittem, hogy már letette mégis beleszólt.
- Elhiszem. – ezek a tőmondatok kezdtek zavarni. Témát akartam váltani.
- Bella, én… tudod, nekem örökre sokat fogsz jelenteni. Akkor is, ha te már nem így gondolsz rám. Te vagy a legjobb barátnőm… - mondtam, de nem tudtam gátat szabni az érzéseimnek. Dőltek belőlem a szavak. Előre bocsánatot akartam kérni azért, amit művelni fogok.
- Most mi van? Csak nem búcsúzkodsz? Istenem én mindjárt leteszem, ha nem jön vissza a régi Ronnie. – nevetett, én pedig mosolyogtam. Nem vette komolyan, de egyszer talán még emlékezni fog rá.
- Na, jó, most már kezdek egyre furább lenni. – nevettem. – Igazad van.
- Mondtam! – kiáltotta, ebben a pillanatban a vonal túlsó végén becsapódott az ajtó, Bella pedig kiáltások közepette ejtette el a telefont, amiben megszakadt a vonal.

Felugrottam az ágyamból, és kétségbeesetten kiabáltam a süket telefonba. Újrahívtam, de süket volt. Idegesen rohantam le a földszintre. Liam kakaót csinált éppen.
- Liam! Bellához betörtek! – kiabáltam, és a szememből már potyogtak is a könnyek.
- Mi? Ezt honnan veszed? – kérdezte, de a szeme már félig álmos volt.
- Beszéltünk, aztán hirtelen ajtócsapást hallottam, és megszakadt a vonal. – legszívesebben megrángattam volna a bátyám, hogy vegye már észre mi van, de ő csak tovább kavargatta az italt.
- Biztos csak elcsúszott a padlón vagy valami. – mondta.
- Bella segítséget kért Liam! Kérlek, értsd már meg! – sírtam, mire végre észrevette a helyzet komolyságát.
- Próbáltad újrahívni? – kérdezte.
- Vagy ezerszer. A vonal süket! Liam segíts! – szipogtam, közben erős vállának támasztottam a fejem.
- Jó, de ne kiabálj! Anya és Meggie már alszanak! – mondta, és az ajtó felé indult.
- Hová mész? – kérdeztem, és megrémültem.
- Megnézem, jól van e Bella. – jelentette ki.
- Én is veled megyek! – határoztam el, de ő leintett.
- Túl veszélyes. Maradj! – azzal kinyílt az ajtó, ő pedig kilépett az éjszakába.
- Nem érdekel! Ő a barátnőm! És nem hagylak egyedül! – azzal én is kiléptem és bezártam az ajtót. A kocsihoz mentünk. Liam a vezető ülésbe ült, én pedig az anyósülésre.
- Minden rossz éjszaka kezdődik? – tette fel az utolsó kérdést, aztán szótlanul az útra hajtott…

***