17.rész

17.rész

"Sok mindent éreztem. Sokszor fáztam. Már nem tudok fázni, nem tudok érezni. Sokat sírtam, ma már sírni sem tudok."

A fényszóró sugarai csak néhány métert világítottak meg előttünk, a lámpák nem égtek az utakon. Kísérteties volt most az a környezet, ami nappal annyira megszokott és megnyugtató. Rápillantottam Liam arcára, vonásaiban mérget, haragot, kétségbeesést, és fáradtságot fedeztem fel. Elgondolkoztam rajta, hogy ha találunk valami ésszerű magyarázatot, és kiderül, hogy nem is törtek be hozzájuk, akkor mit tesz velem.

Semmit.

Elnevettem magam. Attól függetlenül, hogy folyton szívatjuk egymást, még mindennél jobban szeret, és ez felőlem is így van. Ő az egyik legnagyobb támaszom. Még jobban szeretem, mint Biancát. Bianca a példakép, vagy legalábbis eddig az volt, Liam pedig a barátom. Egy igazi, odaadó barát, aki mindig mellettem áll, és aki képes felvidítani a legkomorabb napjaimon is.
A kocsi lefékezett Belláék háza előtt, a házban égtek a villanyok. Kezdtem megijedni, hogy csak vaklárma az egész, de aztán eszembe jutott Bella sikítása, és a vonalszakadás. Megráztam a fejem, és ki akartam nyitni az ajtót.
- Várj! – fogta le a kezem Liam.
- Miért? – kérdeztem, és kérdőn néztem rá, és a karomon pihenő kezére.
- Nem kéne valami stratégia vagy ilyesmi? – nézett rám a nagy kék szemeivel, én meg elnevettem magam.
- Liam, te milyen filmeket nézel? – azzal kinyitottam az ajtót.
- De most komolyan, mit csinálsz majd, ha bemész? – kérdezte, én meg már mentem is. A félelmem elnyomta az az érzés, amit csak akkor érezni, ha egy igaz barátod bajba kerül.
- Hát megkeresem Bellát. – jelentettem ki.
- Ronnie állj már meg! – kiáltott utánam, de azért visszafogta magát, nem akart zajt kelteni.
- Mi az? – fordultam felé, és ideges lettem.
- Most komolyan gondolod, hogy ha te odamész majd Bellához, akkor a betörő egyszerűen elmegy? Inkább hívni kéne most a rendőrséget, és megvárni, amíg kijönnek. – mondta, és a ház felé bökött.
- Liam, te megijedtél? – mosolyodtam el.
- Nem, dehogy! – bizonygatta, de a szeme valahogy mindent elárult.
- Liam! – kiáltottam rá.
- Na, jó, de te mondtad, hogy nem is vagyok erős. Egyedül nem bírok el vele. – mondta, és lehajtotta kócos fekete fejét. Legszívesebben megölelgettem volna, olyan aranyos volt. Beismerte a gyengeségét… mármint azt a gyengeségét, ami nincs…
- Jaaaj. – mosolyodtam el. Odamentem hozzá, és megfogtam a kezét. – De én csak vicceltem! Egyik barátom sem erősebb nálad. Az a betörő meg nem is számít ránk! – nem hittem volna, hogy valaha én fogom őt vigasztalni, de végül is nem bántam.
- Gonosz vagy. – nevetett. – Na, menjünk! – azzal lopakodva mentünk az ajtóhoz. Liam óvatosan lenyomta a kilincset, aztán elnevette magát.
- Most meg mi van? – képedtem el.
- Hülyék vagyunk, hogy az ajtón akarunk bemenni. Még jó, hogy zárva van. Nem várnak minket. – mondta, és mutatta, hogy menjek utána. Mark ablakához osontunk. Liam jóban volt vele, így tudta, hogy a fiú legtöbbször éjszakára nyitva hagyja az ablakot. Óvatosan kinyitotta, én pedig bemásztam. Liam jött utánam.

A szoba sötét volt. Az ágyat pedig hiába néztem, Mark nem volt benne. Az ajtóhoz mentünk, és kinyitottuk. Lopakodva léptünk ki a folyosóra, onnan pedig felmentünk az emeletre. A szülők már rég aludtak. Odafent világos volt. A fürdőszobában pedig két alak veszekedett.
- Normális vagy?
- Te vagy az, aki a fürdőbe bujkál!
- Miattad!
- Miattam?!
- Igen! Mi vagy te? Telefon tolvaj?
- Ha úgy vesszük…
- Na, hát az remek, mert most már senki sem hívhat senkit.
- Miért?
- MERT SZÉTTÖRT, te nagyokos.
- Ó.
- Ó, igen.
- Anyuék meg fognak ölni.
- Nem engem.
- Te ejtetted el!
- Te rontottál rám!

Ebben a pillanatban Liam berontott a fürdőbe. Én óvatosan utána mentem, aztán meg kitört belőlem a nevetés.
- Ti meg mi a jó francot kerestek itt?! – Láttam Mark döbbent arcát, ahogy egy szál törölközőben vizslatja a bátyám.
- Ronnie? – Bella rosszallóan nézett rám, én még mindig csak az ajtóban nevettem.
- Ronnie!!! – Liam feje vörösbe fordult. Nagyon ideges volt.
- Azt hittem betörtek hozzád. – próbáltam elfojtani a nevetésem, aztán Bella döbbent arcát látva újra rám jött, és nem bírtam visszatartani.
- Betörtek? – kérdezte, és a levegő elakadt a torkában.
- Hát sikítást hallottam, aztán meg hiába hívtalak megszakadt a vonal. – a helyzet egyre viccesebbre fordult.
- A hülye bátyám… - fordult most már Mark felé, aki gyorsan magára kapott egy fürdőköpenyt, mert kínos volt a helyzet.
- Bocs, de kellett a telefon. – mondta, aztán Liam-ra néztünk.
- Ez most egy vicc? – kérdezte a legkomolyabban, de aztán hirtelen mindenkiből egyszerre tört ki a nevetés.

Mark végül a fürdőben maradt, és összeszedte a telefon maradványait, Bella pedig lekísért minket az emeletről.
- Ja, amúgy mégis hogy jöttetek be? – kérdezte, és Liamre nézett.
- Nyitva volt a bátyád ablaka. Szólj neki, hogy könnyen kirabolhatják! – nevetett, és végül az ajtóhoz értünk.
- Na, jó, azért kösz, hogy így aggódtok értem. De máskor, ha betörő jön, akkor úgy is sikítok, és vagy Mark, vagy anyáék majd segítenek. – kuncogott.
- Oké, akkor holnap a suliban. – köszöntem el.
- Ott! – mosolygott. Megöleltük egymást, aztán a kocsihoz mentünk. Beültem, és egy kis csomagot vettem észre a lábamnál. Fogalmam sem volt, hogy hogy kerülhetett oda. Liam is beült mellém, én meg odafordultam hozzá.
- Ez a tiéd? – mutattam rá.
- Nem… - mondta, és beindította a motort.
- Eddig nem volt itt… - motyogtam, aztán hazafelé vettük az irányt a telihold fényében.

***