19.rész

19.rész
„2 lehetőség, 2 zsákutca. Vagy kigyógyulok a szerelemből, és veszítek 1 barátot. Vagy maradok és szenvedek.”

Az éjjel szinte semmit sem aludtam. Az ágyam egyik pillanatról a másikra túlforró, vagy fagyos volt. Forgolódtam, és nem találtam a helyem. Csupán néhány perc volt, amíg elszenderedtem, de azonnal valami furcsa rémálom kezdett alakot ölteni a fejemben. A legfurcsább pedig az volt, hogy mióta Brian belépett az életembe, minden egyes álmomban szerepelt. Talán nem mindegyikben főszereplőként, de mindig feltűnt valahol. És ez valahogy összeköttetés volt a valóság között. Mindig csak néhány másodperc alatt futott végig az agyamban az álom, és én azonnal felébredtem. Rettenetesen álmos voltam, amikor az órám végre csörögni kezdett. Ez volt az első alkalom, hogy örültem neki. Talán álmos voltam, de legalább hasznosan töltöttem az időmet tovább, és nem az ágyamban.
Felkeltem, és a fürdőbe mentem. Egy alváshiányban szenvedő zombi lány nézett vissza rám, amin kicsit megrémültem. Sötét karikák voltak a szemem alatt, és mintha az arcom is kicsit beesett lett volna. Gyorsan a zuhany alá álltam, és a jeges vízcseppek alá vetettem magam. Jól esett. A testem, mintha kicsit felébredt volna az álmatlanságból. Mikor már úgy éreztem, hogy kellően lefagyasztottam az álmosságot, törölközőbe tekertem magam. Megmostam az arcom, fogat mostam, és a végén még úgy is döntöttem, hogy hajat is mosok. Elvégre most volt idő. Nagyon koránra volt beállítva az órám, mert általában sosem keltem fel. Így hát most körülbelül egy és fél órám volt még „felkelni”, és ebbe bőven belefért egy hajmosás.
Miután mindennel kész voltam, a hajam megszáradt, az arcomról pedig eltűntettem a karikákat, lementem. Még senki sem volt lent. Gyorsabban kész lettem, mint gondoltam. Csináltam reggelit, először pedig a bátyám támolygott le a lépcsőn. Rám nézett, aztán megdörzsölte a szemét.
- Ronnie jól vagy? – kérdezte. Nem értettem a kérdést.
- Igen miért? – kérdeztem, és felé fordultam.
- Ilyen korán? Te? Itt? – nevetett, és a hűtő felé indult.
- Nem tudtam aludni. – feleltem nyersen, és beleharaptam egy zsömlébe.
- Te? Nem aludni? … Valami itt nem stimmel. – jelentette ki. – Tényleg jól vagy? – kérdezte, és a kérdés már nem is hangzott olyan viccesnek. Ha belegondolok nem is volt az. Amint a kazetta eszembe jutott, az a halvány mosoly is lehervadt az arcomról, ami automatikusan fel szokott kerülni reggel.
- Jól leszek. – azzal fogtam magam, felkaptam a táskám, és mentem ki.
- Hová mész? – kérdezte aggódva.
- Suliba. – mondtam, és a választ meg sem vártam. Tudtam, hogy bunkó vagyok, de úgy döntöttem majd megmagyarázom neki egyszer. Most még saját magammal sem vagyok jóban.


A suliban egész nap, minden csendben a kazetta halk sercegése jutott az eszembe, és a hangzavarban, csak egy hang zakatolt a fejemben, azé a lányé, aki a kazettát adta. Semmire sem tudtam figyelni. Bella is észrevette a komorságom. Ennek örömére délután egy vidító szóbelire készülést szervezett Lucaséknál. Ekkor legszívesebben már elfutottam volna.


Mikor hazaértem, már senki sem volt otthon. Bianca valahová elvitte Meggiet, Liam is elhúzott, anya is dolgozott, a ház pedig kihalt volt. Ledobtam a táskám, és összeszedtem néhány füzetet meg könyvet, amikben a tételek voltak. Egy másik táskába tuszkoltam őket, és elindultam a buszmegállóhoz. A nap még mindig nem sütött ki egészen. Az éjjeli vihar felhői még mindig készenlétben álltak az égen.
Nem sokkal később már Lucasék háza előtt álltam. Még utoljára megfordult a fejemben, hogy elfutok, de végül is kopogtam. Egy kósza másodpercig, amíg nem nyílt az ajtó, megijedtem, hogy mi van, ha Bella még nincs ott, és akkor kínos percek következhetnek Lucasszal, de ez a kétely eloszlott, amint bementem. A ház üres volt. Egyetlen hang töltötte meg, a Belláé. Lucas mosolygó arccal nyitott ajtót, köszöntünk egymásnak, és máris az emeletre mentünk. A szobában már szétdobált könyvek és iratok voltak.
- Szia! – köszönt Bella. A megnyugvás hulláma szaladt végig bennem, bár nem értettem miért. Ettől még borzasztó a helyzet.
- Helló! – köszöntem én is. Azonnal bele is fogtunk az egészbe, és rájöttem, hogy borzasztóan le vagyok maradva. Ám amik a legjobban zavartak, azok Lucas furcsa megnyilvánulásai.
- Ronnie… olyan jó illatod van… - jött közelebb hozzám a földön, és arcával csak néhol érintve végigfutott a karomon. Kirázott a hideg. A szemem sarkából láttam Bella gyilkos pillantását, én pedig éreztem, hogy húz lefelé a föld.
Miután több kellemetlen szituáció is akadt, amiket Lucas csinált velem, észre sem véve Bellát, végül kijelentettem, hogy elmegyek a fürdőbe. Bella meg azt, hogy felhívja a szüleit, hogy tovább marad. Az este ugyanis gyanútlanul borult felénk, a vihar pedig már erősen tépkedte a fákat.


Megnéztem az arcom a tükörben, de elégedetten állapítottam meg, hogy nem nézek ki fáradtnak. Pedig az voltam. Állva el bírtam volna aludni… Miközben én a szememet vizsgáltam, Lucas belépett a helységbe, és becsapta az ajtót. Ijedten néztem a szemébe, amiben láttam azt az elégedett, kihívó, ellenállhatatlan, kacér vágyat.
- Lucas mit művelsz? – kérdeztem, és megpróbáltam magabiztos hangot megütni. Ahogy végignéztem kreol bőrén, és sötétbarna kusza tincsein, valahogy eszembe jutott, hogy én Lucasra, mint pasira sosem gondoltam. Mindig a barátom volt. Egy barát, akire támaszkodhatok. Olyan mint Bella. De semmi több. Most viszont, más szemmel néztem. És ez magamnak sem tetszett…
- Mégis miről beszélsz? – kérdezte, és közelebb jött.
- Ne idegesíts. Mi bajod van? Komolyan, most annyira fura vagy. Mik ezek a megjegyzések, amiket teszel? – kérdeztem, ő pedig egyre csak közeledett. Még sosem láttam ilyennek. Kényelmetlenül éreztem magam. És a helység is kezdett összemenni…
- Nem esett jól? – kérdezte, és éreztem, ahogy forró teste a karomnak feszül, amit kettőnk közé ékeltem.
- Lucas… - sóhajtottam, mire a még jobban nekem feszült. A kezem ernyedten hullott a testem mellé.
- Ronnie… már régóta el akartam mondani, hogy… - ebben a pillanatban hatalmas dörgés rázta meg a házat, majd az áram hirtelen megszűnt. Olyan sötétség telepedett ránk, amitől halálfélelem költözött belém.
- Mi a fene történt? – nyögtem, és rémületemben azonnal elfelejtve Lucas furcsa kirohanását felém, közelebb bújtam hozzá.
- A vihar kicsapta a biztosítékot. Gyere, megnézem. – megfogta a kezem, de észre sem vettük. Ám amint az ajtóhoz értünk jeges rémület szánkázott végig az ereimen. Nem bírtuk kinyitni az ajtót. – A francba. – vágott ököllel az ajtóra. – Túl erősen csaptam be… Beragadt. – mondta, én pedig kétségbeestem.
- Mi? Akkor most bent ragadtunk? A sötétben? Egyedül? És még a szüleid sincsenek itt… Istenem… - pánik jött rám. Nagyokat kellett lélegeznem.
- Nyugi, minden oké. Jön Bella, szólunk neki, felkapcsolja az áramot, és felhívja a szerelőket. Csak semmi pánik. – azzal átölelt. Jól esett a forró izmos testét érezni, az enyém ugyanis teljesen kihűlt. Bellának elmagyarázta Lucas, hogy merre van a kapcsoló, mire ő elment.
- Ronnie… Én igazából örülök, hogy meg kell, hogy csókoljalak. – jelentette ki, mire én azonnal elengedtem.
- Micsoda? – kérdeztem, és a levegő még jobban elszorult a torkomban.
- Tényleg… Komolyan mondom. Mindig is úgy gondoltam, hogy olyan szép… vagy… - mondta, és biztos vagyok benne, hogy elpirult, ebből viszont semmit sem láttam a sötétben. Kezemmel a derekát kutattam, és megpróbáltam arra nézni, amerre a szeme lehet.
- Lucas. Mi barátok vagyunk. A legjobb barátok. Szeretlek téged, mert mindig támaszkodhatok rád. – mondtam, és ebben a pillanatban felkapcsolódott a világítás. Olyan közel volt az arca, hogy csak a szájára tudtam koncentrálni. El kellett volna löknöm, vagy megszólalni, hogy elmúljon a varázs, de valami olyan energiát sugárzott ez az egész, hogy nem bírtam neki ellenállni.
Lucas ajka óvatosan érintette az enyémet. Először gyengéden, majd egyre hevesebben. Kezét az arcomra tette, így még jobban összepréselve ajkainkat. Valami furcsa vonzást éreztem, amit jó volt átélni, és talán ez volt az oka, hogy nem löktem el. Lucas keze lejjebb csúszott, és már a derekamnál járt… A levegő kitódult a tüdőmből, Lucas pedig a falhoz nyomott. Olyan szenvedéllyel csókolt, hogy nem bírtam megállni…
És az idő lelassult…

***