20.rész

20.rész
"I'm feel a toy and you re a child, who happy, when he play the new toy.
~Játéknak érzem magam, és te egy gyerek vagy, aki boldog, amikor játszik az új játékkal."

A szívem hevesen vert, és éreztem, ahogy Lucas gyorsabban veszi a levegőt. Az agyamban azonban felrémlett egy kép… Göndör barna haj, hatalmas barna szemek… Brianre gondoltam. Miközben Lucasszal csókolóztam. Lucasszal…
- Lucas! – löktem el magamtól, mire ő a hirtelen lökéstől hátrébb lépett egyet. Égett a szám… De ami jobban égetett az a fejemben felforrt agyvíz volt. – Hogy tehetted ezt? – kérdeztem, és könnyek gyűltek a szemembe. Gondoltam, hogy nem lesz egyszerű dolog ez az együtt tanulás, de erre azért nem voltam felkészülve. Lucasszal csókolóztam. A legjobb barátommal.
- Ronnie… Én… - kezdte a magyarázkodást, két kezét feltartva, mintha fegyverrel fenyegetném. Talán így is volt. Meg tudtam volna ölni.
- Útállak! – ordítottam az arcába. Ő közelebb jött, és újra magyarázkodni kezdett.
- A fenébe is, ne mondd, hogy nem élvezted! – mondta… Erre már szédültem az idegességtől. Még provokál…
- Hogy voltál képes? – néztem a szemébe, ám a látásom homályosulni kezdett. A szemem megtelt könnyel.
- De egyszer amúgy is meg kellett, hogy történjen! Emlékszel az Ian-es dologra? – kérdezte, én pedig ökölbe szorítottam a kezem.
- Lucas! Mégis hogy képzelted ezt? Ennek az egésznek semmi jelentősége nem kellene, hogy legyen! Amúgy is egy képről volt szó! Te viszont rám másztál… - nyögtem, és az utolsó szavaknál már elcsuklott a hangom. Lucas képe, a barátságunk erős köteléke, hirtelen szakadásnak indult.
- Szóval valamit éreztél? – kérdezte, és mosoly terült el az arcán. A körmeim belevájtak a bőrömbe, ahogy szorítottam a kezem.
- Nem. – jelentettem ki, de kérdésnek hangzott…
- Jól van. Akkor bocsánatot kérek. De csak hogy tudd, én nem bántam meg. Hihetetlen volt! – suttogta a fülembe, én pedig remegni kezdtem.
- Gyűlöllek! – néztem a szemébe. – Ezt sosem bocsátom meg neked! – ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Bella arca derült, és vidám. Valószínűleg nevetett, hogy milyen hülye helyzet alakult ki. Be is szorultunk, és még az áram is elment. Viszont nem volt vicces. Azok után, amik bent történtek, nem volt az. Cseppet sem.
- Ronnie hová mész? – kiáltott utánam, amikor meglátta az arcom. Néma könnyek hagyták el szemem, és befutottam a szobába. Összekapkodtam a könyveimet, begyömöszöltem a táskámba, a fele összegyűrődött, de már cseppet sem érdekelt. A hátamra vettem, és lerohantam a lépcsőn. Bella értetlenül figyelt, Lucas arcáról, pedig a mosoly folyamatosan hervadt lefelé. Kezdett aggódni.
Nem jöttek utánam. Lerohantam, kivágtam a bejárati ajtót, és kiléptem az esőbe. A huzat becsapta, én pedig ott álltam a ház előtt.

Tombolt a vihar. Az eső hatalmas cseppekben hullott, a szél pedig orkán erejűen söpört el mindent, ami az útjába került. Féltem kilépni ebbe a pokolba, de ahogy visszagondoltam a történtekre, nem tudtam eldönteni, hogy melyik volt a rosszabb. Az, ahonnan kijöttem, vagy ahová most menni szeretnék.
A szél a hajamba fújt néhány levelet, az eső pedig elkezdte áztatni a hajam. Kócos tincseimbe beleragadtak a friss tavaszi levelek, én pedig csak álltam tovább. A szél lefújta az arcomról hulló könnyeim, helyére pedig esőt vert. Mindenem elázott már, pedig még csak a verandán álltam.

Néhány perc után leültem a lépcsőre. A vihar nem akart csendesülni. Felhúztam a lábaimat, karomat pedig összefűztem körülötte. Meredten néztem a jeges villámot, amelyik egyik percről a másikra csapott le, hirtelen fehérségbe burkolva a vidéket, aztán ismét beállt a feketeség, amit a lámpák sem tudtak legyűrni. Hideg volt. Éjszaka, és hideg. Óvatos szipogásba kezdtem. Nem mintha akkora zajt csaphatott volna, hiszen a dörgés mindent elnyomott. Mégis úgy éreztem, hogy ez a gyengeség, jobb, ha titok marad. Sosem éreztem magam ennyire kiszolgáltatottnak, mint ott, akkor. Ahogy visszagondoltam a közelmúltamra, forró cseppek folytak végig az arcomon. Talán tényleg vége. Ebből már talán tényleg nincs kiút.

Eszembe jutott a kazetta ismét. Ilyen viharos lelkiállapotú lány csinálta, mint ez az idő. Ijesztő volt végiggondolni, hogy én nem tudok semmiről, és mégis hibás vagyok. Nem emlékeztem, hogy mit ronthattam el ennyire. Hogy lehet ilyen mélyen megkeseríteni egy életet? … Eszembe jutottak a lány szavai.
„Minden hónapban, teliholdkor kapsz egyet, amit akkor hallgatsz meg, amikor akarsz. Viszont egy hónap múlva, amint megérkezik a második, akkor az az előtti el fog tűnni. Mármint persze, nem tűnik el, csak képletesen visszaveszem. Meg lesz az idő és a pillanat, amikor visszakapom tőled. Tehát egy hónapod van meghallgatni. Azt hiszem ez elég jó alku, tekintve, hogy akár napokra is szoríthatnám az idődet, de úgy nem lenne érdekes. Ki tudja mikor lennél öngyilkos…”
Telihold… Hirtelen egy kép villant a fejembe, amikor a bátyámmal jöttünk hazafelé Belláéktól. A kocsiban egy csomagot találtam, ami addig nem volt ott. Telihold volt.

Az a következő kazetta.

A döbbenet olyan hullámként söpört végig rajtam, hogy legszívesebben sikítottam volna. Lejár az időm. Az első kazettán még ott van a B oldal. Hamarosan vissza fogja venni. Vagy már meg is tette. El kell döntenem, hogy képes leszek e ezt tovább csinálni, vagy annyiban hagyom. Egy idő után úgyis megszűnnének a kazetták, hiszen látná, hogy nem érdekel engem. A bökkenő csak ott volt, hogy a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Még így is, hogy tudtam, hogy otthon van a kazetta, és úgy döntöttem, hogy meg is hallgatom, a suliban is folyton ezen járt az eszem. Amikor úgy döntenék, hogy még meghallgatni sem vagyok hajlandó, biztos halálra ítélném vagy a lányt, vagy magamat. Ilyen bűntudattal pedig nem bírnék együtt élni. Tehát meg kell hallgatnom. Már csak azért is, mert ennyivel tartozom. Bár nem tudom miért, de ennyit megérdemel. Viszont az idő ketyeg. Bármelyik pillanatban eltűnhet a kazetta, és akkor vége. Ráadásul ott van a másik is. Már ha az kazetta, de csak arra tudtam gondolni, hogy más nem lehet.
Ebben a pillanatban felálltam. Úgy éreztem sietnem kell. Kiléptem a tombolásba, és rohanni kezdtem hazafelé.

Miután végre ágyba kerültem, magam mellé vettem a magnót. A kazetta megvolt még. A másik csomag pedig szintén egy ugyan olyan kazettát tartalmazott. Már majdnem a lejátszás gombra kapcsoltam, amikor Lucas jutott az eszembe. Az órára pillantottam, és az pontosan éjfélt mutatott. Bepötyögtem a számát, és tárcsáztam.
- Haló! – szólt bele mély baritonján, engem pedig kirázott a hideg.
- Lucas. Csak tudnom kell valamit… - kezdtem, és hallottam, ahogy nagy levegőt vesz.
- Mondd. – éreztem a hangján, hogy fel van csigázva. Én egyáltalán nem éreztem így. Azonnal idegesség lett úrrá rajtam, ahogy a hangját meghallottam. Ez az emlék már sosem fog elmúlni?
- Tudnom kell… Szóval, hogy Bella tudja? – kérdeztem rémülten, mire hosszú csend következett. Legszívesebben összetörtem volna a telefont.
- Hogy elmondtam e neki? – kérdezte, én pedig bólogatni kezdtem. Aztán rájöttem, hogy ezt nem hallja.
- Igen. – válaszoltam, és beharaptam az ajkam.
- Megtartom a titkod. – jelentette ki egy újabb hosszú csend után.
- A titkunk. – javítottam ki.
- Igen. – sóhajtotta.
- Akkor, szia. – mondtam.
- Szia! – köszönt el, majd leraktam a telefont.

Már csak egy dolog volt hátra. Idegesen figyeltem a magnót. Mintha az már mindent tudna, és csak rajtam nevetne. A lány jóslata tényleg bejött… Igen… Tényleg nagy traumát okozott már csak ezzel a kazettával is… De honnan ismer ennyire?

Ujjamat a lejátszás gombra helyeztem, és lenyomtam…

***