21.rész
„Egyszer mind a ketten
meghalunk, és a hátralévő időben - legyen az két nap vagy két évtized - azt
hiszem, kedvesnek kellene lennünk egymáshoz.”
1.kazetta / B oldal
Szóval rászántad magad. Meghallgatod a B oldalt. Rendben. Tudod mit? Kezdelek kicsit becsülni. Legalább van benned annyi tartás, hogy nem hagyod elveszni a dolgokat, amik az öledbe hullnak. Na, nem mintha ez egy áldás féle lenne, persze, de örülök, hogy bejött, amit gondoltam. Nem is gondolnád, mennyire ismerlek, ugye? Gondolom, kicsit a frász jön rád. Ez nem is baj. Legalább megérzed mi az, amit én tizenkilenc éve folyton átélek. Nem túl kellemes ugye? …
Na, szóval, biztos nem azért hallgatod tovább a kazit, mert azt akarod hallani, hogy hogy utállak. Kíváncsi vagy. És ez nekem persze tökéletesen kapóra jön. Tudod a kíváncsiságod, és a lelkiismereted az, ami rávesz arra, hogy ezt végig csináld. Bevallom, voltak kételyeim, hogy képes leszel e ezt tovább csinálni, de megtetted. Gratulálok.
Szóval, íme, a második oldal. Kezdenek izgalmassá válni az események ugye? És nem is gondolnád, mennyire azok lesznek. De ne szaladjunk még ennyire előre. Ahol most vagyunk, az pontosan a születésed napja.
Furcsa innen kezdeni, hiszen erről az időről még semmire sem emlékezhetsz. Sőt én sem, mivel egy idős vagyok veled. De vannak biztos forrásaim, ahonnan ki tudok indulni. Az események egymásból következtek. A legkeményebb dolgokra, saját magam is emlékszem… De vajon te is?
Nos, a születésed napján az anyukád reggel mindent úgy tett, ahogy mindennap azóta, amióta veled terhes volt. Felkelt, megreggelizett, Liam-et iskolába küldte, Biancát óvodába vitte az apukád… Aztán takarított otthon, amikor lelökött egy poharat.
Szilánkosra tört.
Az anyukád azonnal kézzel össze akarta szedni, de megvágta az ujját. A vér a padlóra csöppent. Aztán a ruhájára, és végül a pohár darabjaira is…
a mosogatóhoz ment, ott lemosta a kezét, aztán felsöpörte a szilánkokat. Folytatta a tennivalóit, amikor belépett az apukád szobájába. Ez volt az irodája. Az iratai és a papírjai az asztalon hevertek szanaszét. Anyukát össze akarta rakni őket, ám nem vette észre, hogy a vér nyoma a lapokon maradt. Kiment, és lefeküdt aludni.
Este ordibálásra ébredt. Az apukád kiabált, veszekedett, és kikelt magából. Az iratait tartotta a kezében, amiken nagy nyomokban állt a vér. Idegesen kérdezte anyukádtól, hogy: - Mi lett az irataimmal? – és a szemén látszott, hogy lehetséges, hogy tettlegességig fajul a dolog. Az anyukád megijedt. Hazudott neki… Azt mondta nem ő volt.
…
Hogy ezt most miért mondtam el? Hogy miért ilyen részletesen mondtam? Mert nem emlékezhetsz rá. És talán minden innen indult. Ám ami az utolsó csepp volt a pohárban, az voltál te. De persze te erre nem emlékszel. Érdekes…
…
Az apukád hitt az anyukádnak. Nála viszont az idegességtől beindult a szülés. A kórházba sietett vele, ahol anyukád egész éjjel szenvedett. Koraszülött voltál…
Tudtad, hogy anyukád majdnem belehalt a szülésbe?
Tudtad, hogy míg ő nehezen, de túlélte, valakit mégis megöltél?
És ez vajon mivel függ össze?
Nos ez a B oldal. Sok kérdést vet fel. De a többit sajnos nem árulhatom el. Majd a következő kazettán… Remélem, okozok neked pár álmatlan éjszakát…
Gyilkos.
~¤~
Na, szóval, biztos nem azért hallgatod tovább a kazit, mert azt akarod hallani, hogy hogy utállak. Kíváncsi vagy. És ez nekem persze tökéletesen kapóra jön. Tudod a kíváncsiságod, és a lelkiismereted az, ami rávesz arra, hogy ezt végig csináld. Bevallom, voltak kételyeim, hogy képes leszel e ezt tovább csinálni, de megtetted. Gratulálok.
Szóval, íme, a második oldal. Kezdenek izgalmassá válni az események ugye? És nem is gondolnád, mennyire azok lesznek. De ne szaladjunk még ennyire előre. Ahol most vagyunk, az pontosan a születésed napja.
Furcsa innen kezdeni, hiszen erről az időről még semmire sem emlékezhetsz. Sőt én sem, mivel egy idős vagyok veled. De vannak biztos forrásaim, ahonnan ki tudok indulni. Az események egymásból következtek. A legkeményebb dolgokra, saját magam is emlékszem… De vajon te is?
Nos, a születésed napján az anyukád reggel mindent úgy tett, ahogy mindennap azóta, amióta veled terhes volt. Felkelt, megreggelizett, Liam-et iskolába küldte, Biancát óvodába vitte az apukád… Aztán takarított otthon, amikor lelökött egy poharat.
Szilánkosra tört.
Az anyukád azonnal kézzel össze akarta szedni, de megvágta az ujját. A vér a padlóra csöppent. Aztán a ruhájára, és végül a pohár darabjaira is…
a mosogatóhoz ment, ott lemosta a kezét, aztán felsöpörte a szilánkokat. Folytatta a tennivalóit, amikor belépett az apukád szobájába. Ez volt az irodája. Az iratai és a papírjai az asztalon hevertek szanaszét. Anyukát össze akarta rakni őket, ám nem vette észre, hogy a vér nyoma a lapokon maradt. Kiment, és lefeküdt aludni.
Este ordibálásra ébredt. Az apukád kiabált, veszekedett, és kikelt magából. Az iratait tartotta a kezében, amiken nagy nyomokban állt a vér. Idegesen kérdezte anyukádtól, hogy: - Mi lett az irataimmal? – és a szemén látszott, hogy lehetséges, hogy tettlegességig fajul a dolog. Az anyukád megijedt. Hazudott neki… Azt mondta nem ő volt.
…
Hogy ezt most miért mondtam el? Hogy miért ilyen részletesen mondtam? Mert nem emlékezhetsz rá. És talán minden innen indult. Ám ami az utolsó csepp volt a pohárban, az voltál te. De persze te erre nem emlékszel. Érdekes…
…
Az apukád hitt az anyukádnak. Nála viszont az idegességtől beindult a szülés. A kórházba sietett vele, ahol anyukád egész éjjel szenvedett. Koraszülött voltál…
Tudtad, hogy anyukád majdnem belehalt a szülésbe?
Tudtad, hogy míg ő nehezen, de túlélte, valakit mégis megöltél?
És ez vajon mivel függ össze?
Nos ez a B oldal. Sok kérdést vet fel. De a többit sajnos nem árulhatom el. Majd a következő kazettán… Remélem, okozok neked pár álmatlan éjszakát…
Gyilkos.
~¤~
Az óra fél egyet mutatott. A kazettalejátszó hangos kattanással jelezte, hogy vége van. A lejátszás gomb a helyére kattant. Halk sercegés hallatszott. Nincs több információ a szalagon…
A következő kazetta az éjjeliszekrényemen pihent. Úgy voltam vele, mielőtt ezt meghallgattam, hogy ezen az éjszakán mindet letudom, és lesz időm megemészteni. Csakhogy ez után nem voltam rá képes. Még mindig az utolsó szó visszhangzott a fejemben…
Gyilkos.
Vajon tényleg megöltem már valakit? Nem akartam hinni ennek a lánynak. Bárki is volt, olyan dolgokat piszkált fel a múltamban, amik felderítetlenül álltak. Amikről nem tudtam, és teher nélkül tudtam élni az életet. A lány mindent tud rólam. De honnan? Ismer. Tudja, hogy Liam a bátyám, Bianca a nővérem, sőt az én életemet már onnan tudja, amikor még meg sem születtem.
Mégis ki lehet ez?
Vadul kutattam a fejemben a válaszok után, de senkit sem tudtam. Még a hang sem volt ismerős. Nem tudtam higgyek e, ennek a kazettának. Talán tényleg csak bántani akar. Talán csak kitalálja az egészet…
Szerettem volna ezt hinni. Ám valami hang a fejemben azt suttogta, hogy igaza van. Anyával sosem beszéltem ilyenekről. Az apukám pedig egyenesen tabu téma volt. De miért?
Néhány másodperc alatt rájöttem, hogy az életemet titkok szövik át. Olyan titkok, amik mellett boldogan éltem az életem, mert egész életemben titkolnom kellett őket. Még ha pontosan nem is tudtam mit. A megszokás vezérelt, és átvette a hatalmat felettem. De mégis ki ez a lány, hogy a megszokott életemet, és a világom felforgassa? Ki ez, aki képes mindent megtudni rólam bőven a kezdetektől, csak azért, hogy nekem fájjon? És egyáltalán miért akarja, hogy nekem fájjon?
A szemem lassan elnehezült. Miközben gondolkodtam, meredten bámultam az órám vörös számait, amik egy percenként változtak. Kikapcsoltam a magnót, és tovább hallgattam a csendet… Vajon a csend is képes lázadni? Olyan nyugodtnak tűnik… Vagy már semmi sem az, aminek gondoltam?...
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése