„hate.. it's a strong word.. but I really really don't like you!
~utálat.. az egy durva szó.. de én tényleg tényleg nem kedvellek!”
Sosem éreztem még így magam. Persze izgultam már dolgozatok, felelések miatt suliba menet, de emberek miatt még sosem. Úgy éreztem nem tudok Lucas szemébe nézni. Nem azért, ami kettőnk között történt náluk, hanem azért mert közös titkunk van. Még ha a titok arról is szól, ami történt, akkor is összeköt minket. Kirázott a hideg. Reméltem, hogy tényleg megtartja ezt az emléket magának. Nem voltam még felkészülve arra, hogy Bellát elveszítsem.
A nap ismét hét ágra sütött. A vihar jelei már nem mutatkoztak sehol, leszámítva a letört faágakat, és a szemét által széthordott szemetet az utcán. Mégsem voltam boldog. Hogy is lehettem volna? Mibe kapaszkodhatnék? Hirtelen úgy éreztem, hogy tényleg minden elveszett. Kisöpörtem az arcomból egy rakoncátlan tincset, mire a szél feltámadt. Nem volt annyira erős, de hajamat kicsit összekócolta. Megpróbáltam a fülem mögé tűrni, de folyton kitépte onnan. Végül megadtam magam.
Már alig volt szokás, hogy Bella értem jöjjön. Szinte mindig gyalog jártam suliba. Megint a kávézó felé tartottam. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Féltem, és voltam izgatott egyszerre. Ott lesz. Szinte biztos voltam benne, hogy Brian megint ott lesz. Mikor már csak pár lépés választott el, akkor megtorpantam… Biztos ez? Lehet, hogy inkább elmegyek Belláékhoz. Aztán végül mégis megtettem. Kinyílt az ajtó, a csengő pedig halk csilingeléssel jelezte, hogy beléptem. Azonnal a pulthoz siettem, és megpróbáltam összeszedni magam, hogy egy épkézláb mondatot ki tudjak nyögni, de amint odajött az eladó nagyot csalódtam. Hölgy volt. Szőke haját kontyba fogta, és mosolyogva nézett rám. Kellett pár másodperc, mire sikerült felfognom milyen hülye kiábrándult képet vághatok, aztán végre megszólaltam.
- Egy presszó kávét… - azzal a pultra tettem a pénzt. A hölgy nekikezdett, én pedig a pultra támaszkodtam. Belemerültem a gondolataimba. Ebből az ajtónál lévő csengő csilingelése szakított ki. Oda sem pillantottam, elvettem a kávém, és próbáltam leülni. Azon járt az eszem, hogy talán csak álom volt. Talán egy idióta álom, amit jó lenne elhinni…
- Ronnie! El sem hiszem, hogy látlak! Olyan régen beszéltünk! – hallottam egy fátyolos hangot. Azonnal odaült mellém, én pedig nem tudtam, hogy örüljek, vagy sírjak.
- Szia Nina. Milyen fura, hogy pont itt futottunk össze… - azzal nagyot sóhajtottam, és elkezdtem inni a kávém.
- Igen… Amúgy bocsi a múltkoriért, csak Brian felidegesített. – ebben a pillanatban felkaptam a fejem, a kávé pedig félrement. Köhögni kezdtem, kezemet pedig védekezőn a szám elé tettem. Kellett egy jó perc mire végre ismét önmagam voltam.
- Miért mi történt? – nyögtem, ő pedig a karkötőjével kezdett babrálni. Újra a számhoz emeltem a csészét, amikor elkezdte a mondandóját.
- Hát… Tudod két hónapja jöttünk össze, de ő nem itt lakik, hanem messzebb. Busszal jár be. Na, hát ez a bejárás dolog nem nagyon ment neki. Alig ha találkoztunk egy héten egyszer. És igazából mindig kibújt az alól, hogy kimondja, hogy szeret… Mindig csak én ismételgettem. És hát tegnap vitáztunk telefonon, és a vége az lett… - itt a szemei megteltek könnyel – hogy szakítottunk… - ebben a pillanatban olyan mértékben félrenyeltem a kávém, hogy a köhögésem közben a maradékot magamra is borítottam. A pultos lány hozott nekem vizet, hogy kicsit jobban legyek…
- Sajnálom Nina… - öleltem magamhoz, amikor kiértünk a kávézóból. Körülbelül fél órát beszélgettünk. Pontosabban ő beszélt, én pedig hallgattam. Briannel való összes emlékét elmondta, kezdve azzal, ahogy megismerkedtek az interneten, odáig, hogy mennyire aranyos volt… Legszívesebben sikítottam volna.
- Köszönöm, hogy meghallgattál. Ezt sosem felejtem el neked. – mondta, nekem pedig felrémlett a fejemben a nagymamája különös megnyilvánulása a múltkor.
- Erről jut eszembe – kezdtem, amikor elengedett – a múltkor, amikor reggel mentem volna hozzád, akkor Wine néni nyitott ajtót…
- Igen? – nézett rám a nagy szemeivel, és láttam rajta, hogy kezd megijedni.
- Szóval… nagyon furcsa ez, és nem igazán értem én sem… de… nem ismert meg… - mondtam, és kezdtem nagyon kínosnak érezni a szituációt…
- Akkor már tudod… - mondta, és ismét végigfutott egy könnycsepp az arcán.
- Épp ez az, hogy nem tudom… Csak nagyon furcsa volt, és ijesztő… – néztem rá, és láttam rajta, hogy nagyot sóhajt.
- A nagyinak öt éve volt egy balesete. Autóval vitték, és ütköztek. Csoda, hogy túlélte… - mondta, én pedig elképedtem…
- Annyira sajnálom… - hebegtem, és próbáltam mentegetőzni…
- Semmi baj. Ennyivel tartoztam azok után, hogy ilyen kételyeket állítottunk benned.
- Még azt is mondta, hogy nincs is unokája… - motyogtam magam elé, de meghallotta.
- Ez ritkán, de legfőképpen reggelenként jön elő nála… Semmire sem emlékszik… Ronnie… Csoda, ha azt tudja, hogy ő maga kicsoda…
- Nagyon, nagyon sajnálom. – mondtam ismét, de a szavak egyszerűen annyira jelentéktelennek tűntek.
- Semmi baj tényleg. – azzal újra megöleltük egymást. Elköszöntünk, én pedig elindultam suliba.
- Szia! – jött oda hozzám kuncogva Bella. Ha most tudná, hogy mik történnek a háta mögött…
- Szia! – köszöntem vissza. Ebben az egészben nem is attól féltem a legjobban, hogy ő megutálna engem, hanem attól, hogy ez a boldog, mosolygós éne vajon megmaradna e… Mert ezért szerettem. Mindig fel tudott vidítani már csak a kisugárzásával is.
- Hát te meg hogy nézel ki? – kérdezte, és nevetve a felsőmre mutatott.
- Reggel ráöntöttem a kávét… - nevettem, és én is a foltot kezdtem nézni.
- Van egy pót felsőm. Kéred? – mosolygott.
- Na, ezt most nem mondod komolyan… - néztem a szemébe, és kitört belőlem a nevetés.
- Miért? – nézett rám, én pedig magyarázkodni kezdtem.
- Azt hittem csak Jennifer ilyen… - mosolyogtam.
- Jól van, én csak felajánlottam. Tudod én is béna vagyok, és szeretném, ha pont Jennifer nem égetne le e miatt. – mutatott a kávé jeleire, én pedig megöleltem.
- Köszönöm… - mondtam, és elindultunk a lányöltözőbe. Tesi volt az első óránk. Gyilkos.
A lányok legtöbbször az öltözőben járatták le egymást a legjobban. Itt még több megjegyzést tehettek egymásra, mint általában. Persze ennek is a fő szószólója Jennifer volt… Bellával mindig megpróbáltunk meghúzódni valahol máshol, messzebb, egy kis sarokban, hogy ne kerüljünk a kereszttűzbe. Addig nem is öltöztünk át, amíg ki nem mentek a lányok, mert kezdődött az óra. Mi már kifejlesztettük a tíz másodperces átöltözés technikáját.
Így történt ez most is. A lányok kimentek, Bella pedig már rögtön a pólóját vette, én viszont még pakoltam a táskámban. Bella már kész volt, amikor nekem még hiányzott a felső. Ebben a pillanatban hatalmas hangzavar támadt, riasztó indult be…
- Te jó, ég mi ez? – fogta be a fülét Bella. Én is alig bírtam megmaradni a hatalmas zajtól.
- Nem tudom… - fogtam be én is a fülem.
- Gyertek ki! Tűzriadó va – kezdte a mondandóját Lucas, ám ekkor meglátott engem. Felső még mindig nem volt rajtam. Egy szál melltartóban és gatyában álltam előtte. Bella pillantása amint Lucasra esett a féltékenység rohama suhant át az arcán. Lucasról csak annyit lehetett leolvasni, hogy ha rajta múlik, bennéghetünk, ő akkor is engem fog bámulni.
Azonnal lekaptam a fülemről a kezem, és takarni kezdtem magam. Lucas néhány másodpercig még dermedten bámult, aztán Bella szakította meg a csendet… Úgy megijedtem, mint még soha…
***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése