23.rész

23.rész
„Sok mindent éreztem. Sokszor fáztam. Már nem tudok fázni, nem tudok érezni. Sokat sírtam, ma már sírni sem tudok.”

Azt vártam, hogy sikítani kezd, vagy dühöngeni, esetleg még pofont is ad Lucasnak, de e helyett valami olyat tett, amit nem tudtam mire vélni.
- Ha! Hahahaha! – kacagott. Hangosabban, mint bármikor is hallottam tőle. Nem értettem a helyzetet. Lucas pedig továbbra is csak bámult, mintha mi sem történt volna.
- Mit művelsz? – sziszegtem a fogaim között. Bella a kezét a szájára tapasztotta.
- Azt hittem valami másik fiú. Még jó, hogy csak Lucas az! – nevetett tovább. – Már kezdtem volna sikítani helyetted is. – kacagott, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. Nem sejt semmit. Ez jó jel.
Lucas valami érthetetlen képet vágott. Az ébresztette fel, amikor végre sikerült magamra rángatnom a pólómat.
- Gyorsan! Ööö. Tűz van. Menjünk ki! – mondta, azzal odarohant hozzánk.
- És a cuccok? – kérdeztem, mire mélyen a szemembe nézett, és mély baritonján csak annyit válaszolt, hogy:
- Az életed fontosabb. – azzal kirohantunk. Az udvaron szerencsére napos volt az idő. A rövidnadrágom nem jelentett gondot, hiszen a nap forró sugarai simogatták a bőröm. Nem beszélve arról, hogy Lucas folyamatosan mögöttem állt, és ha csak egy pillanatra is vacogni kezdtem volna, száz százalékig biztos voltam benne, hogy átölelt volna.

Az igazgatónő hangja szakította meg a morajlást, amit az iskola tömege jelentett. Egy dobogóra állt, és onnan beszélt. Hogy honnan szerezte, az kérdéses.
- Az iskolában szándékos gyújtogatás történt. – mondta, mire újabb morajlás lett az eredmény. – De semmi ok a pánikra, a tüzet eloltották. Az esetet valószínűleg pár tinédzser fiú tette, akik talán részegek is voltak. Sajnos elmenekültek, de a rendőrség már a nyomukban van. Mindenki visszamehet az órájára, köszönöm a figyelmet!
A tömeg oszlani kezdett.
- Kösz, hogy megmentettel hősöm… - ironizált Bella, amikor hárman beléptünk az épületbe. Lucas csak nevetett.
- Azért ez a hős kopoghatott volna. – szűrtem a fogam között, de meghallották.
- Amikor tűz van, akkor nem szokás kopogni. – mosolygott Lucas, mire durcás képet vágtam.
- Akkor is.

A tesi óra szokásosan telt. Röplabdáztunk, és akárhányszor nekem passzolták a labdát, mindig fejen talált. Folyton csak harci sérüléseket szenvedtem. Jennifer otromba beszólásaitól zengett a terem.
Ebéd után jártunk már, amikor Bella kijelentette, hogy még maradnia kell. Nem értettem az okát, de azt mondta, hogy majd egyszer megmagyarázza. Ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam? Neki is lehetnek titkai. Bár ha jobban belegondoltam, régen azért sokkal több dolgot megbeszéltünk egymással. Nem is voltak titkaink. Talán azért engedtem akkor neki, mert tudtam, hogy én mennyi titkot rejtegetek előtte.
A gond ott kezdődött, hogy hazafelé Lucasszal kellett mennem. Egyedül…
- Elkísérjelek? – kérdezte, és az egy lépés távolságot, ami köztünk volt pár centire kicsinyítette.
- Ne… - azzal a hasára tettem a kezem, és eltoltam magamtól. Elmentem mellette.
Nem akartam vele foglalkozni. Úgy gondoltam, hogy ha hűvös leszek vele, és távolságtartó, akkor elfelejt. Hátra sem néztem. Így is elég nagy volt a lelkifurdalásom.

Nem busszal mentem. Kedvem volt csak úgy sétálgatni a napsütésben. Éreztem a tavasz illatát, a virágok üde harmóniáját, és a fű friss zöldjét. Jó volt csak úgy gondolkozni. Ám ezt a varázst egy hang törte meg. Pontosabban több is. Nevetést és ordibálást hallottam. Valahonnan ismerős volt, de nem jó értelemben. Valamilyen hang a fejemben azt súgta, hogy menekülj, de nem foglalkoztam vele. Mégis ki az az őrült, aki egy kis nevetéstől elfut?
Tovább sétáltam a kihalt utcán. Még a kocsik sem jártak. A nevetések egyre közeledtek. Végül bevillant.
„- Né’ má’ aztaa szegéény ázott babátt! – áradt belőle az alkohol szag, én pedig kezdtem elveszteni a fejem. Megpróbáltam egyszerűen csak tovább sétálni, de nem hagyták annyiban.
- Áljljlj meegg! – ordították. Néhány szót még csak nem is értettem, mert nem bírták kiejteni. Nem álltam meg, gyorsabbra vettem a tempót.
- Elmeggy! – kiáltotta a harmadik, mire hallottam, hogy utánam jönnek. Kezdett hányingerem lenni.”
Kacajok sora, a fájdalmas gondolatok és az életem legrosszabb éjszakája jutott az eszembe. Nem lehet…
- Eee. Itt van azz a lánny. Némáá’ hogy féll! – kiáltotta az egyik, és vigyorogva felém indult. Megint ittasak voltak. Vagy inkább még azóta is.
- Hagyjatok! – ordítottam, mire visszaléptek egyet. Készültem bevetni néhány fogást, amit a filmekben láttam. El kell találni a leggyengébb pontjukat, és akkor majd…
- Na na na! Nyuggalomm! Nem akarunkk bántanni! Csakk néhány jóó percet szerezzn’… - nevetett. Idegességemben még azt is elfelejtettem, hogy én vagyok a világ legbénább embere. Még elfutni sem tudok anélkül, hogy ne esnék hasra. De nem érdekelt. Ha az életemről volt szó, akkor ezt is képes vagyok félretenni. Ekkor azonban körbe álltak. Öten voltak… A kör pedig egyre csak zsugorodott.
A nevetésük visszhangzott a fejemben… Az egyikük felhúzta a pólóm.
Ökölbe szorítottam a bal kezem, és ebben a pillanatban behúztam neki. Roppantak az ujjaim, és nyilalló fájdalom járta át a kézfejem. Attól féltem eltört. A fiú azonban kicsit megtorpant. De még mindig voltak négyen.
Kétségbeesetten küzdöttem, de eredménytelen volt.
- Jahj cicca! Olyann jó ujra láttni. – simogatott az egyik és végignyalta a nyakam. Pálinka szag csapta meg az orrom. A többiek lefogtak.
- Segítség! – a kiáltás volt az utolsó, ami megmenthetett…
- Csitt! – fogták be a számat. – Ha nem hagyodd maggad, téged is felgyújtunkk mint aztaz isklát!... – mondta, én pedig ebben a pillanatban beleharaptam a kezébe.

Másodpercek töredéke alatt történtek az események. Csak azt láttam, hogy valaki félrelök, mire én természetesen a földre estem. Lucas izmos testét láttam magam előtt, ahogy sorra húz be a fiúknak. Néhányat ő is kapott, de nagyobb részt ő került fölénybe. Mikor a rendőrség kiért, már felszakadt a szemöldöke, én pedig csak azt vettem észre, hogy forró könnycseppek gurulnak végig az arcomon. Mégis mit tehettem volna? Minden újra megtörtént… a részeg srácok, akik pár hete éjszaka majdnem megerőszakoltak, újra megtették volna… Hálásnak kell lennem Lucasnak… de akkor hogy legyek távolságtartó?

A rendőrök azonnal szétszedték őket. A fiúkat autókba dugták, és elszállították. Elmondtam, hogy az iskolát is ők gyújtották fel. Hívni akarták a mentőket, de Lucas biztosította őket, hogy nem történt semmi baj, és ő maga is orvosnak készül, és megoldja. A rendőrök hálásak voltak. Azt mondták hazavisznek.

Lucast és engem is hozzánk vittek. Én azonnal a konyhába siettem, és elsősegély csomagot kerestem a szekrényekben.
- Nem a fürdőben tartjátok? – nevetett Lucas.
- Tényleg… Honnan tudod? – kérdeztem.
- A múltkor elvágtad az ujjad… - nevetett.
Pár perc múlva már egymás mellett ültünk a kanapén. Ő kedvesen mondta, hogy mit tegyek, én pedig ügyetlenkedve próbáltam bekötözni a sebeit…
- Köszönöm… - nézett mélyen a szemembe.
- Ha nem fog sokáig tartani, akkor ne hibáztass. – nevettem. Elmosolyodott.
- Hogy kerültél oda, akkor? – kérdeztem. Egyszerű választ vártam. Mint például, hogy meghallotta a kiáltásom, vagy hasonló…
- Követtelek… Ahogy egy ideje mindig teszem…- mondta, bennem pedig megakadt a levegő…

***