4.rész

4.rész
„Azért jó, ha az embernek vannak barátnői, mert amikor az ember nem tudja, mit csinál, van, aki tudja helyette.”
/Kathy Lette/

Nem akartam elhinni. Hogy tehette ezt? Ez azért mégsem normális. Egy rendes ember nem beszél így a barátnőjével… Amíg ezen gondolkoztam Bella és Lucas ült le velem szemben az asztalhoz.
- Szia, öreglány! – köszönt Lucas.
- Sziasztok… - motyogtam magam elé. Nem akartam elhinni, ami történt.
- Valami baj van? – kérdezte Bella, és megfogta az asztalon pihenő kezem. Csak akkor vettem észre, hogy teljesen megfagyott. Barátnőm kezét forrónak éreztem.
- Felhívtam Iant az estével kapcsolatban… - mondtam. Már az járt a fejemben, hogy elmondjam e nekik, hogy mi történt, vagy csak annyit, hogy nem tud eljönni.
- És mit mondott? Nem jön el? – kérdezte Bella csalódottan. Nem volt most kedvem magyarázkodni. lemondóan bólintottam, mire Lucas vette át a szót.
- Semmi baj Ronnie. Mi halál jól érezzük majd magunkat! – próbált felvidítani, de nem járt túl sok sikerrel. Unottan piszkálni kezdtem a tálcámon pihenő krumpli darabokat, majd undorral toltam el magamtól.
- Attól, hogy a pasid lemondott egy találkát, még nem kell éheztetned magad. – tolta vissza elém a tányért Lucas.
- Nem éheztetem. Lucas nem vagy az anyám. – mondtam, de éreztem, hogy kicsit durva volt.
- Még ez a szerencse. – motyogta, s kezét visszahúzta az ölébe. Bűnbánóan néztem rá, majd Bella törte meg a csendet.
- Akkor most miután kajáltunk, mindenki menjen haza, aztán összeszedjük magunkat, és mondjuk, ötkor találkozunk Ronnie-nál. – hadarta, mi pedig egyetértően bólogattunk. Ez után nem beszéltünk. Mindenki csak tologatta a tányérján a menza ehetetlen kajáját, aztán végül Lucas szólalt meg.
- Na, jó. Akkor inkább éhezzünk. – azzal felállt, és kivitte a tálcát. Mi követtük, aztán kimentünk a suli elé.
- Ian mit mondott, miért nem jön? – hozta fel újra a témát Bella. Pont ezt akartam elkerülni.
- Nem fontos. Tanulnia kell. Nehéz az egyetem. – mondtam, és tovább ballagtam előre, két oldalamon a két legjobb barátommal. Nem volt valami jó hangulatom. Ian teljesen lelombozott. Ez érezhető volt.
- Ne aggódj, biztosan sok a dolga. Majd máskor találkoztok. – mondta Bella, és próbált beérni engem. Most valahogy én haladtam gyorsabban.
- Busszal menjünk? – kérdezte Lucas, mire észrevettem, hogy már rég a buszmegállónál járunk.
- Aha. – mondtam. Nem volt kedvem velük beszélgetni. Tudom ez bunkóság, de nem volt. Most csak Ian és a lerázása járt a fejemben. Mert le akart rázni. Éreztem. Pár hónappal ez előtt sosem hagyott volna ki egy randevút sem. Most meg valami átlátszó hazugsággal lepattint. Nem értettem semmit.
Néhány percet álltunk mindössze a buszmegállóban, amikor már meg is jött a busz. Mind hárman felszálltunk, de nem volt helyünk, hogy leüljünk. Szerencsémre a busz olyan hangos volt, hogy beszélgetés fel sem merült. Néztem az ablak előtt elsuhanó tájat, és egészen a gondolataimba merültem. Egy hónapja is van már talán, hogy Ian így viselkedik. Pedig nem tettem semmit. Nem is veszekedtünk még soha. Akaratlanul is eszembe jutottak azok az idők, amikor együtt sétálgattunk a napsütésben, vagy fagyiztunk, naplementét néztünk… Elmorzsoltam egy könnycseppet a jobb kezemmel, aztán leszálltam a buszról. Lucas már hamarabb elment. Én és Bella tovább sétáltunk.
- Nagyon furcsa vagy most. – jegyezte meg, én pedig elszégyelltem magam. Miért nem vagyok képes neki elmondani a dolgokat?
- Tudom. És bocsi. Csak Ian idegesít. Nem szokott így lerázni. – mondtam, és tovább ballagtam lehajtott fejjel.
- Jajj Ronnie! Meg kell értened! Jövőre mi is főiskolások, vagy egyetemisták leszünk! Biztos, hogy el leszünk havazva! – bizonygatta. Hinni akartam neki. Úgy szerettem volna. Mégis mintha lett volna valami rossz előérzetem. De már nem voltam biztos benne, hogy Ian miatt.
- Köszi, a bíztatást. Csak hiányzik… - vallottam be, mire Bella megfogta a kezem, és szembe fordított magával.
- Ronnie! Most nehéz, tudom. De mindig vannak hullámvölgyek. Nagyon szeretitek egymást. Mindjárt itt van a nyár is! – mosolygott, mire én is elővarázsoltam egy apró nevetést. – Na, ez az én barátnőm! – ölelt meg. Jól esett.
- És este hová megyünk? – tereltem el a témát.
- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk majd bowlingozni. – mondta. Egészen megörültem. Nem is emlékszem mikor bowlingoztam utoljára.
- Remek ötlet!- mosolyogtam. – Akkor, ötkor jössz? – kérdeztem meg megállva a házuk előtt.
- Persze! Lucas lehet, hogy kicsit késni fog, de mi lányok vagyunk, úgyis túl sokáig készülődünk. – nevetett.
- Oké, akkor várlak. – öleltem át. Elköszöntünk, én pedig mentem tovább. A nap még mindig sütött, de már kezdett gyülekezni néhány nem túl bíztató felhő.
Remek.- mormoltam magam elé. Óvatosan lépkedtem az úton, a pocsolyákat idő közben a nap már teljesen felszárította. Már csak néhány méter választott el az otthonomtól, amikor kiszúrtam, hogy valaki áll az ajtónk előtt. Megszaporáztam a lépteim, mert tudtam, hogy senki sincs otthon.
- Jó napot! – köszöntem. Egy tőlem nagyjából három évvel idősebb srác nézett rám, méz szőke haját egy sapka alá tűrte, postás egyenruhája pedig még alaktalansága ellenére is jól állt izmos testén.
- Jó napot! Küldeményt hoztam. Bizonyos Ronnie Virgin. Itt lakik?
- Én vagyok az, és igen itt lakom. Ki küldte? – mutattam rá az apró kis becsomagolt tárgyra. Csak az én címem volt rajta, a feladó nem. Semmi kártya, semmi.
- Nem tudom, én csak futár vagyok. Itt írja alá! – mutatott egy papírra. Készségesen leírtam a nevem, majd átvettem a csomagot.
- Köszönöm. – sóhajtottam.
- Nincs mit. Viszlát! – azzal a helyes postás fiú elment. Én ott álltam kezemben a bontatlan csomaggal, és nem tudtam eldönteni, hogy kibontsam e vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy már így is túl ideges vagyok. Akármi is legyen abban a csomagban, nem lehet túl fontos. Felrohantam a szobámba, és ledobtam az íróasztalomra. Ráér még, hogy kibontsam. Nem hajt a tatár.
Azonnal a gardróbomhoz mentem, és kiválasztottam egy egyszerű rövidújjút meg egy világoskék farmert. Hozzá egy fekete converse tornacipőt, és már kész is volt az esti öltözet. Nem vacakoltam vele.
Nem volt kinek kiöltöznöm.

***