5.rész

5.rész
„Rájöttem, hogy a jelen, a pillanat fontosabb, mint a jövő (...) és közben az is kiderült, hogy néha a jelen, a pillanat magától értetődően átvezet a jövőbe.”
/Fejős Éva/

Miután elkészültem, kimentem az erkélyemre. Elég kicsi volt, nem túl magas fa korláttal, amit fehérre meszeltek. Előtte egy hatalmas fa állt, imádtam, amikor rózsaszín virágok borították tavasszal. De most nyár volt. Az egész zölden virított. Az út szinte nem is látszott a sűrű lomb miatt, de azért kitartóan figyeltem, hogy közeledik e Bella vagy Lucas.
Akaratlanul is kattogni kezdett az agyam a nagy semmittevésben, és Ian járt a fejemben. Nem bírtam elhinni, hogy tényleg ennyire hanyagol. Legalább felhívhatna. Csak annyira, hogy mondja, hogy hiányzom, vagy csak köszönjön… Semmi. Pedig tényleg nem tettem ellene semmi rosszat. Ian után a gondolataim tovább kanyarogtak, végül a fiún akadtak meg, akivel egy buszon utaztam reggel. Nem tudtam róla semmit, de már most utáltam. Néhány pillanat alatt képes volt beférkőznie a fejembe. Idegesen megráztam magam a gondolattól, hátha ennek hatására eltűnik, de csak megszédültem.
Ebben a pillanatban megláttam az úton közeledő Bellát. Azonnal felderült egy kicsit az arcom, örültem, hogy végre valaki eltereli a gondolataim. Gyorsan lerohantam a szobából, közben felkaptam a pénzem, és egy fekete hosszú ujjú hátközépig érő kis kabátot. A telefonomat zsebre vágtam, és mire Bella csöngetett, én már az ajtónál voltam útra készen.
- Hú, ez gyors volt… - ámult el barátnőm, ahogy azonnal kinyílt az ajtó.
- Bocsi, csak már nagyon mennék. – mondtam, és már léptem volna kifelé.
- Hé, hé! Meg kell várnunk Lucast! Csak nyugalom! Megkínálsz, addig mondjuk egy kis kakaóval, vagy ilyesmi? – azzal ő tolt be engem a házba, én pedig idegesen bezártam az ajtót. Gyorsan kirohantam a konyhába, és csináltam magunknak egy-egy italt, aztán Bella elé tettem, aki már az asztalnál ült. Nekem nem volt kedvem leülni. Csak a konyhapultra könyököltem.
- Lucas már sosem ér ide… - dühöngtem. Ideges voltam a gondolatok miatt. Sőt ha jobban belegondolok, az az ismeretlen fiú idegesített fel.
- Hová sietsz ennyire? Emlékszel? Mondtam, hogy Lucas valószínűleg késik… - nem értette a dolgot. Bosszús pillantásom láttán, gyorsan kortyolt egyet a kakaóból.
- Igen emlékszem, de a bowling be fog zárni! – olyan harag gyűlt bennem, hogy képes lettem volna földhöz vágni valamit. Pedig semmi oka nem volt.
- Nyugalom! A bowling egész éjjel nyitva van. Mitől vagy ilyen ideges? – kérdezte, és karját összefonta a mellkasán.
- Semmi. Csak… Ian. – hazudtam. Bár félig igaz volt. Ő is idegesített.
- Nincs semmi gond! Mondom, csak sokat kell tanulnia. Jövőre teljes mértékben meg fogod érteni. – bizonygatta, de nem érdekelt. Csak az ajtót kémleltem, és vártam, hogy végre csöngjön a csengő. Szótlanul ittunk tovább az italunk, én már végeztem is, amikor végre megjött Lucas. Sietségemben a földre ejtettem a bögrém, ami apró darabokra tört.
- Hagyd, majd én nyitom! – legyintett felém Bells, én pedig elindultam, hogy összeszedjem a szilánkokat. Hallottam, ahogy bezáródik az ajtó, majd meghallottam Lucas édes baritonját, ahogy a konyhába közeledik.
- Látom nagyon siettetek… - nevetett, és rátámaszkodott az ebédlőasztalra.
- Nem, csak Ronnie ideges Ian miatt. – motyogta, majd mind ketten engem kezdtek nézni.
- Nem vagyok ideges! – fordultam feléjük, de ebben a pillanatban az egyik szilánkkal megvágtam a kezem. A vér ütemesen kezdett csordogálni a padlóra. – A fenébe! – szisszentem fel.
- Gyere, bekötözöm… - sóhajtotta Lucas. Nem hiába. Orvosira megy tovább. Láttam, ahogy Bella elővesz egy seprűt, és elkezdi feltakarítani az idegességem eredményét.
Lucas bekötötte a kezem. Pont a jobb sérült meg. Nem mehetünk bowlingozni.
- Nem baj! Akkor majd jót nevetünk azokon, akik bénáznak. – próbált felvidítani Luke, de nem nagyon sikerült.

Körülbelül fél órával később már a városban voltunk. Gyalog mentünk be, mert az idő, pont jó volt egy kis sétára. Bár kissé hűvösebb volt, mint nappal. Az úton leginkább ők beszéltek, én csak hallgattam őket, és egyetértően bólogattam. Sajgott a kezem.
A bowlinghoz érve, végre én is kicsit fellélegeztem. Ott akkora zaj lesz, hogy nem kell beszélgetnünk. Bementünk, ők ketten vettek maguknak cipőt, én inkább meg sem próbáltam. Leültem egy szabad asztalhoz, rendeltem mindenkinek egy-egy sört, aztán csak figyeltem, ahogy játszanak. Néha nagyokat nevettem, mert Bella elég kezdő volt, de Lucas mindig készségesen segített neki. Igazán aranyosan mutattak, amikor Lucas a kezét ráhelyezte Bells-ére és együtt gurítottak. Természetesen semmit sem találtak el, de azért mégis mosolyogtam. Aranyosak voltak együtt. Felötlött bennem a gondolat, hogy összehozom őket most, de aztán elvetettem. Még a saját szerelmi életemet se tudom rendben tartani, nevetséges lenne másokéba is beleavatkozni. Ha nem most, akkor majd máskor összejönnek. És ennyi.
Talán két órája már ott ültünk bent, amikor új társaság érkezett. Nevetésüktől zengett az egész pálya, néhány percre minden játékos abbahagyta a játékot, hogy lássák, hogy kik jöttek. Amikor odanéztem hirtelen megakadt bennem a levegő.
- Hát ez nem lehet igaz… - nyögtem, és próbáltam az asztalba kapaszkodni, hogy ne essek össze. A társaság egy egyetemről jött. Arról az egyetemről, ahová Ian jár. Megismertem őket, mert néha én is ott voltam köztük, amikor találkoztunk. És a társaság utolsó tagja pont ő volt. Ian hatalmas mosollyal az arcán, a fáradtság apró jelét sem mutatva lépett oda a pulthoz, ahol kiadták a cipőket. Próbáltam lentebb húzódni, hogy ne vegyen észre. Végül miután megkapták a cipőket, odaálltak az egyik pályához, nem messze tőlünk. Ian egy ismeretlen lány vállát fogta, és együtt nevettek. A szívemet, mintha hirtelen valami hatalmas satu szorította volna. Körmömet az asztalba mélyesztettem, és megpróbáltam visszatartani a könnyeimet. A következő pillanatban azonban bekövetkezett, amit sosem gondoltam volna. Ian kedvesen a lány felé hajolt, aki viszonozta a szándékot, és szenvedélyes csókot váltottak. Ian kezei lentebb csúsztak, a lány fenekén álltak meg, a lány pedig az én fiúm hajába túrta a kezeit.
A szívem kihagyott pár ütemet, de mire észhez térem volna, már abba is hagyták. Nem bírtam tovább. Óvatosan felálltam az asztaltól, hogy ne keltsek feltűnést, és futva a mosdóhoz siettem. Közben hátrafelé néztem, őket vizslattam, ahogy szerelmesen bújnak egymás karjaiba. A könnyek elhomályosították a látásom, és mire megfordultam már késő volt.
Nekimentem valakinek.
- Bocsá… - kezdtem volna, de amikor felnéztem, hirtelen kitódult a tüdőmből a maradék levegő, a szó pedig megakadt bennem. Ő állt előttem… a fiú a buszról…

***