6.rész

6.rész
„Mondd, miért tud az ember sokkal kevesebbet elmondani arról, amikor jól érzi magát, vagy egyenesen boldog, mint arról, amikor szomorú és szerencsétlen?”
/Bodor Pál/

Kezeim ernyedten hullottak testem mellé, tekintetem pedig a fiú sötétbarna szemeibe mélyesztettem. Éreztem, ahogy a testem felforrósodik, és ebben a pillanatban gyorsan elpillantottam. Ő ekkor se szó, se beszéd, fogta magát és kikerült. Dermedten néztem utána. Tényleg ennyire semmibe vesz? Kezdett rajtam nemcsak a pánik, de a düh hulláma is eluralkodni. Kezeimet ökölbe szorítottam magam mellett, és beviharzottam a lánymosdóba. Odabent egy aranyos, szendének tűnő hosszú hajú szőke lány állt. Szinte teljesen olyan volt, mint én, csak szőkében. Meglepődtem, de a méreg erősebb volt bennem. Azonnal berontottam az egyik fülkébe, és hátamat az ajtónak támasztottam. Kitört belőlem a zokogás. Tudtam, hogy ő is hallja, de nem érdekelt.
Ian számomra a megtestesült példakép volt fiúk tekintetében. Soha, még csak eszembe sem jutott, hogy megcsalna. A szerelmét őszintének hittem, az érzéseit pedig még valóságosabbnak. Hirtelen mintha ez a felismerés bárdként csapott volna le rám. Ian nem is az, mint akinek látszik. Végig csak megjátszotta magát. Talán mindig is csak második voltam, én pedig ezt játszva és boldogan végeztem. Sőt, abban a pillanatban még bűnösnek is éreztem magam. Olyan volt, mintha isten képére rámondanám, hogy hazudott a keresztről.
És mégis így volt. Ian megcsalt. Abban a pillanatban mintha minden dolog, amit eddig igaznak hittem értelmét vesztette volna. Minden kételkedés zúduló lávafolyamként folyt végig a testemben, én pedig zokogtam. Lábaim feladták, és ernyedten csuklottam össze a wc ajtó előtt. Szipogásomat két karomba fojtottam, majd amikor a fejemet felemeltem, bosszúsan állapítottam meg, hogy a sminkem teljes mértékben a karomon maradt.
Addig nem is hallottam, de akkor, hogy végre kicsit csend volt, egy csap csörgedezése ütötte meg a fülem. Az a lány még mindig itt van? Csendben maradtam. Hallgattam tovább a víz ütemes folydogálását. Úgy hagyta volna a csapot és kiment? Miért? Vagy ha itt van, miért van itt? És egyáltalán miért folyik a csap?
Értelmetlen, fontosság nélküli kérdések merültek fel bennem. Hogy miért azt nem tudom. De hálás voltam értük, mert végre kicsit elvonták a figyelmem a valóságról. A valóságról, ami éppen túlságosan fájt.
Néhány percig még némán itattam fel a maradék könnyem, majd a csap folyása elhalkult, végül teljesen megszűnt. Néhány másodperc csend után, pedig ajtócsapódást hallottam. Elment…
Továbbra is a földön ültem. Próbáltam megkeresni a lelkem apró darabkáit a kövön. Ki kellett volna mennem, még ha nem is a pályához, de legalább haza. De még mindig nem éreztem magam elég erősnek ehhez. Jobb ötletnek tűnt volna egyszerűen meghalni ott bent, mintsem, hogy újra lássam Iant, ahogy ahhoz a lányhoz bújik. Még ha nem is néztem volna oda, úgy is éreztem volna azokat az energiákat. Ian gondolatára újabb könnyáradat öntötte el a szemem. De most megmakacsoltam magam. Gyorsan letöröltem őket, és beleharaptam a számba.
Elég.
Néhány percig még bámultam a falat, fel sem fogva, hogy végül is egy wc mellett ülök, aztán ajtónyitást hallottam.
- Ronnie! Itt vagy? – régi jó barátnőm hangja csengett a fülemben. Eljött értem. Idejött. Megkeresett…
- Itt… - hangzott a síron túli válasz. Barátnőm határozottan nyitotta ki az ajtót, én pedig a lendülettől megremegtem. Bells hitetlenkedve kémlelte az arcom, a karom, amin fekete nyomok voltak a sminkemtől, és a hajam, amit széttúrtam idegességemben.
- Istenem, mi történt veled?! – Jött rá a szívbaj. Azonnal megfogta a kezem, és felhúzott a földről.
- Semmi… - szipogtam, és próbáltam mosolyogni, hogy elhitessem vele, de szemeimbe újabb könnyadagok gyűltek. Bells odavonszolt a csaphoz, és a tükörbe néztem. Egy olyan lány nézett vissza rám, akit talán soha nem láttam még. Mintha a sírból másztam volna elő… mintha nem is én lettem volna. Az arcomon úgy folyt végig a festék, ahogy a könnyeim. Mint valami rossz bohóc. A mosoly kísértetiesen terült szét az arcomon, a szemem viszont szomorú volt. Mintha bosszú járt volna a fejemben. Pedig nem volt igaz. Csak halált hívogatóan szomorú voltam. Bár gondoltam, hogy valami nincs rendben köztünk a barátommal, azért ezt még rémálmaimban sem lettem volna képes elhinni és elviselni. Szerettem. Megfogadtam, és ő is megfogadta, hogy soha nem enged el. De csak egyikőnk gondolta komolyan… Én…

Bells rendbe szedett, az arcomról lemostuk a festéket, és a mosolyt is. A hajam teljes mértékben összegubancolódott. Idegességemben össze-vissza túrtam.
- Ronnie mi történt veled? Jól vagy? – aggódott Bella, én pedig legszívesebben csak a nyakába borultam volna, és csak potyogtak volna a könnyeim.
- Ian… - szipogtam, s a szemeim újra megteltek könnyel. Nem bírtam tovább. Közelebb léptem hozzá, és átöleltem. Ő jó erősen visszaölelt, és inkább nem faggatott tovább. Hálás voltam érte.

Nem sokkal később sikerült visszanyernem az eredeti formám, csak a mosolyt és a jókedvet hagytam el valahol. Én egyenesen kimentem az ajtón, szét sem nézve, és odakint vártam, amíg Bella megkeresi Lucast. Felnéztem a fekete égre, de a csillagokat nem láttam. A délelőtt még napos időt felváltotta a rengeteg felhő. Az eső langyos cseppekben hullt alá, de legfőképp az én fejemre és ruhámra. Bosszúsan visszaléptem a helységbe. Bellát és Lucast sehol sem láttam. Kicsit bentebb mentem, de Ian-ék felé egyáltalán nem is pillantottam. Végül egyre többen jöttek, így odamentem a bárpulthoz. Onnan mindent jól láttam, és nem sodortak el az emberek. Aprólékosan végignéztem a tömeget, de sehol sem láttam őket… Egy valakit viszont igen. Ezer közül is ki tudnám szúrni. Göndör barna haj, most fekete pulcsi, fekete nadrág, deszkás cipő, és az elengedhetetlen szürke táska. Szemem sóvárogva kutatta, hogy merre megy. Úgy éreztem magam, mint egy kém. De ez legalább némi izgalommal töltött el. Egy pályához lépett. Ian-ék mellé. Megpróbáltam csak Rá fókuszálni. A szám akaratlanul is mosolyra húzódott… ám ez a mosoly pár perc múlva az arcomra is fagyott. A fiúhoz odalépett egy lány, szőke haja a derekáig ért. Megölelte, majd megpuszilták egymást. Nem bírtam tovább. Már le akartam lépni onnan, Belláékkal vagy nélkülük, mindegy, csak el. Tovább néztem a tömeget, ami a fiú és a lány köré gyűlt, és ki volt ott? Na, ki? Lucas. Kezet fogtak, és láttam, ahogy Bella elráncigálja onnan. Az állam leesett, a szemem pedig elkerekedett.

ŐK BARÁTOK?

***