7.rész

7.rész
„Most nincsen más, csak a csönd van. Darázsderekú felhőkből lassú eső hull. Ez a szerelem véget ért.”
/Péterfy Bori and Love Band/

Egy pillanat alatt megváltozott mindennek az értelme. Az eddig normális hőmérséklet, számomra hirtelen negyven fok körülivé vált. Nem tudtam, hogy örüljek e vagy sírjak. Hiszen az előbb ment oda hozzá az a lány, és látszik, hogy több van köztük, bár nem sokkal. De így, hogy Lucassal barátok, talán meg is ismerhetném… Miért is akarnám én megismerni?
Nem bírtam el a fejemben összevegyült kérdéseket, így meg sem várva a barátaim kirohantam. Sírni szerettem volna, de nem bírtam. Ian miatt már minden kiadtam magamból a mosdóban. Mérhetetlen szomorúság költözött belém, és úgy éreztem, hogy talán sosem lesz jobb. Ez alatt az egy óra alatt minden megváltozott. Mindent elvesztettem.
Kirontottam az ajtón, és azonnal megéreztem, hogy a hőmérséklet lecsökkent. Az eső még mindig szakadatlanul esett, egyre hidegebb és hidegebb cseppekben. A nap által felszárított tócsák újra megjelentek, én pedig legszívesebben már a miatt is sírtam volna. Hogy történhetett ez meg?
Mivel sem esernyőm, sem kapucnim nem volt, csak úgy elindultam haza a szakadó esőben. Az égre pillantottam, megláttam a teliholdat, ami elé éppen egy fekete gomolyag kúszott. Csurom vizes voltam.
Tekintetem az útra szegeztem, és fel sem néztem. Rájöttem, hogy az emberek mennyire önzőek. Mindenki lenéz, mert szomorú vagyok. Mindenkinek a saját problémája a legfontosabb. Sosem segítünk a másikon.
Egy csapat néhány évvel idősebb fiú jött velem szembe. Mindannyian ittasak voltak, hangosan nevettek, dülöngéltek, és lökdösték egymást. Imádkoztam, hogy ne kössenek belém. Akár nevetséges, akár nem, félek a részegektől. Ki tudja mire képesek amikor nincsenek az eszüknél? Az egyikük egy sörösüveget lóbált a kezében, és hangosan vihogott. Tüsi fekete haja az égnek állt, és izzadt a sok alkoholtól. Nem érdekelte őket az eső. Sőt biztosra veszem, hogy még csak észre sem vették. A csapat másik tagja a többieknél egy-két évvel fiatalabb volt, de nálam még mindig idősebb. Hangosan ordibált, és rugdosta a pocsolyákat. A többiek csak támogatták egymást, bár maguk sem bírtak normálisan megállni.
Kerestem egy kis utcát, vagy sikátort, esetleg valami nagyobb bokrot, de semmi sem volt a közelben, ahol eltűnhettem volna. Egyedül voltam, az utcáról pedig hirtelen az összes ember eltűnt. Ijedten húztam össze magam, és próbáltam észrevétlen lenni, de nem sikerült. Az egyikük hangosan elordította magát:
- Né’ má’ aztaa szegéény ázott babátt! – áradt belőle az alkohol szag, én pedig kezdtem elveszteni a fejem. Megpróbáltam egyszerűen csak tovább sétálni, de nem hagyták annyiban.
- Áljljlj meegg! – ordították. Néhány szót még csak nem is értettem, mert nem bírták kiejteni. Nem álltam meg, gyorsabbra vettem a tempót.
- Elmeggy! – kiáltotta a harmadik, mire hallottam, hogy utánam jönnek. Kezdett hányingerem lenni. Ideges voltam magamra, amiért nem vártam meg Belláékat. Nagyon féltem.
- Na, na, na! Nincs kedvvedd velünk eltölltenni egy ’stét?? – fogta meg az egyikük a vállam. Megpróbáltam kirántani a kezei közül magam, és sikerült is. Szó nélkül futni kezdtem. Hallottam, ahogy utánam jönnek. Nem néztem hátra. Előnyt akartam szerezni. A szívem a torkomban dobogott. Már éreztem, ahogy a forró könnyek elöntik az arcom. Mikor már nem hallottam, hogy követnének megálltam. Nagy levegőket vettem, és próbáltam megnyugodni. Azonnal az jutott eszembe, hogy felhívok valakit. Előkaptam a mobilom, és tárcsáztam az első számot, amit találtam. Hosszan kicsöngött, én pedig elkezdtem a szememmel keresni egy rejtekhelyet.
- Halló! – szóltak bele. A hang a szívemig hatolt, és megforgatta benne a kést.
- Ian… - makogtam. Azt sem tudtam mit is mondjak.
- Ronnie tanulnom kell. Majd hívlak. – már tette volna le a telefont, de én megmakacsoltam magam. Most kiderül, hogy szeret e. Ha értem, jön, akkor megbocsájtok neki. Csak jöjjön.
- Ian! Egy részeg csapat követ, és előlük menekülök! Kérlek, segíts! Itt vagyok a… - hadartam, de a vonal túlsó végéről csak szaggatott géphang szólt. Megint letette. Elkeseredettségemben már új számot kerestem volna, amikor valaki kikapta a kezemből a telefont. Jéggé dermedtem. Nem vettem levegőt, a tudatom pedig elszállt.
A részeg fiúk körbevettek. Megrángattak, letépték rólam a kabátom, aztán fogdosni kezdtek. Sikítottam, de az utcák teljesen kihaltak voltak. Végül feladtam. Nem bírtam el velük. Lefogtak, megrángattak, rám másztak. Az agyamban minden egyes fájdalom egyre erősebbé vált. Röhögtek rajtam, vihogtak, és végül ott hagytak az utcán. Nem volt nálam a telefonom, mert elvették. Először fel sem fogtam mit történt velem… Néztem a járdára eső vízcseppeket, a pocsolyákat, amik összegyűltek, a felszínüket figyeltem, ahogy fodrozódnak amint egy-egy új csepp érkezik rájuk. Jelentéktelen dolgok ötlöttek fel a fejemben. Összepakoltam a szobámban? Hol is lakom? Mióta esik az eső? Miért fekszem a földön? Mintha a történtek képesek lettek volna teljesen kimosni az agyam. Borzalmasan éreztem magam, de az emléket, hogy miért, az agyam egy olyan szegletébe száműztem, ahová soha többé nem megyek. Nem sírtam. Belül fájt. A szívem sajgott, hogy egy nap ennyire képes tönkretenni valakit. Legszívesebben öngyilkos lettem volna. Minek is élek?

Nem tudom mennyi idő telhetett el. Az eső szép lassan elállt, de én még mindig nem keltem fel. Nem az, hogy nem tudtam volna, egyszerűen nem éreztem, hogy erre szükség lenne. Vagy megtalálnak, vagy nem. Vagy meghalok, vagy nem. Nem érdekelt semmi. Még a saját gondolataim sem. Nem akartam létezni.
Az ég kezdett világosodni. Nem volt még hajnal, csak közeledett. Lépteket hallottam az utcán. Nem töltött el öröm, nem éreztem reményt, csak tudtam, hogy valaki jön. A léptek felgyorsultak, valószínűleg észrevett.
- Úristen… - hallottam egy lágy hangot. Éreztem, ahogy kezével keresi a pulzusom. Azon sem csodálkoztam volna, ha azt mondja, hogy meghaltam. Már én sem voltam benne biztos, hogy élek. A lány hallottam, ahogy tárcsáz. Nem mentőket hívott, hanem a nagymamáját. Azt mondta jöjjön gyorsan. Amikor letette, leült mellém. Meg kellett volna lepődnöm, de mintha minden érzésemet lefagyasztották volna. Az a lány volt, aki a mosdóban folyatta a csapot. Szőke haja lágyan keretezte az arcát, tengerkék szemével engem vizslatott. Én is őt néztem. Nem tudom mit gondolhatott rólam, miért nem kelek fel, de nem kérdezett semmit. Csak ült velem szemben, és várt.

Néhány perc múlva kocsi zaja törte meg a csendet. Egy idős néni hangját hallottam, de nagyon ismerős volt. A lány és ő felállítottak és a vállukra támaszkodva odavittek a kocsihoz. A lány hátra ült velem. Én feküdtem, a fejem pedig az ő ölében pihent. A nagymamája, és ő beszélgettek. A hangok összemosódtak. Lehunytam a szemem, és elnyomott az álom.

***