8.rész

8.rész
„A képesség, hogy azt lássa az ember, amit a többiek nem látnak, sokkal fontosabb, mint nem látni azt, amit mindenki lát.”

Nem voltam abban biztos, hogy rosszat álmodtam. Annyira nem volt rossz, mint amit átéltem. De nem volt jó sem. Akkor az most rémálom? A gondolatok olyanok voltak a fejemben, mint egy gumilabda. Eldobtam őket, és órákig képesek voltak pattogni az agyamban. A szemhéjamon keresztül is láttam, hogy világos van. Sütött nap, boldogság járt át odakint mindent, kivéve engem. Bennem még mindig az a sötét éjszaka volt. Bár olyan helyre tettem az emléket a fejemben, ahol nehéz megtalálni, a jelenlétét éreztem. Nem bírtam kizárni.
Kinyitottam a szemem. Egy halvány virágmintás tapétát pillantottam meg. Ahogy felmértem, egy kanapén feküdtem, bár ahhoz képest elég kényelmes volt. A hely ismeretlennek tűnt, gőzöm sem volt hová is kerültem, de biztonságban éreztem magam. Felültem és végignéztem a ruhámon. Ismeretlen volt. Nem ijedtem meg, csak meglepődtem. Felálltam a kanapéról, és a halk hangok irányába mentem. Egy kis folyosón vezetett az utam, aztán kiérkeztem egy kis konyhába, ahol sötét fa bútorok voltak, a fal pedig napsárga. Szemben velem volt egy nagy ebédlőasztal. Ott ült a szőke hajú lány, aki „megmentett”. Az idős hölgy éppen főzött valamit.
- Szia! Látom már jobban vagy. Én Nina vagyok, ő pedig itt a nagymamám. Azt hiszem már a bowling pályán is találkoztunk. Ugye? – tökéletesen lágy haja, ahogy közelebb lépett hozzám hátralibbent. Egyszerű rövid ujjút viselt, egy rövidnadrággal. Mégis annyira szép volt. Nem válaszoltam a kérdésére, csak bólogattam.
- Édesem remélem, szereted a húslevest, mert azt főztem. Másodiknak sülcsirke lesz. – az idős néni aranyosan beszélt hozzám, mégsem éreztem úgy, hogy válaszolnom kéne. Pedig kellett volna. Meg kellett volna köszönnöm a segítségüket.
- Biztosan meglepődtél, hogy az én ruhám van rajtad, de annyira elázott a másik, meg olyan piszkos lett, hogy muszáj volt átöltöztetnünk. De olyan fáradt voltál, hogy észre sem vetted, csak aludtál. Remélem nem baj. – mondta Nina. Olyan volt, mint egy jó tündér. Szerény, és odaadó. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy a barátom legyen.
- Köszönöm. – motyogtam.
- Nincs kedved leülni egy kicsit? – Mutatott egy székre. Én nem mondtam semmit csak odamentem és leültem. Ő is leült velem szemben. – Hogy hívnak? – kezdte, és éreztem, hogy ebből a végén faggatás lesz.
- Ronnie vagyok. – ebben a pillanatban az öreg néni megfordult, és csodálkozástól fényes arccal nézett rám. Amikor megláttam a vonásait én is teljesen elképedtem. – Wine néni? – húztam össze a szemem. Ő állt velem tegnap a buszmegállóban. Vele beszélgettem.
- Ronnie! Hát azért voltál olyan ismerős… De-de én vagyok. – jött oda hozzám. Megölelt. Talán furcsa ezt mondani, de jól esett.
- Ti ismeritek egymást? – kérdezte Nina döbbenten. Wine néni válaszolt.
- Tegnap találkoztunk a buszmegállóban. Olyan jól elbeszélgettünk. Elment az idő. – mosolygott, majd visszament a tűzhelyhez.
- Na, akkor ez remek! Én vagyok az unokája. – mosolygott, majd felkönyökölt az asztalra. – Ronnie… Remélem nem haragszol, hogy megkérdezem… de mi történt tegnap?
Ez fájt. Ha most elmondom, akkor elő kell rángatnom arról a helyről az emléket. Nem akarom elmondani. El akarom felejteni. Már ha ez lehetséges.
- Nem… Én… Nem… nem… - motyogtam, és éreztem, ahogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon.
- Jaj, sajnálom! Hé, nem kell elmondani, ha nem akarod. Csak kérdeztem. Majd ha készen állsz rá, akkor elmondod. – mosolygott, de nem tudtam eldönteni, hogy mit gondolhat. Talán, hogy drogoztam? Vagy tudja az igazságot? – Beszéljünk másról. – kezdte, mert látta, hogy könnyeket tartok vissza. Hálás voltam érte.
- Rendben. – szipogtam.
- A családod még nem tudja, hogy itt vagy. A telefonod nem volt nálad. Szóljunk nekik? Biztos aggódnak már… - próbálta elterelni a figyelmem Nina, de nem nagyon sikerült. Szinte minden gondolatomat betöltötte a tegnap éjszaka. Pedig elzártam, de kiszivárgott…
- Igen, az jó lenne. – mondtam.
- Írd le a számot, és felhívom őket. – mondta, de ez nem volt jó ötlet.
- Ha lehet, akkor inkább én szeretnék velük beszélni… - mondtam.
- Oké… - kisétált a szobából, és odahozta nekem a mobilját.
- Köszi. – felálltam, és visszamentem a nagyszobába. Tudom, azt mondtam, hogy a szüleimet hívom fel, de nem volt hozzá lelki erőm. Szinte ezer százalékig biztos voltam benne, hogy sírásig vittek volna. E helyett bepötyögtem a legjobb barátnőm számát, és tárcsáztam.
Mindössze kétszer csöngött ki, a barátnőm máris idegesen kapta fel a telefont.
- Haló! Itt Isabella Menson. – ideges volt. Biztos voltam benne, hogy miattam.
- Szia! Ronnie vagyok… - kezdtem, de ő azonnal a szavamba vágott.
- Ronnie! Az istenért halálra aggódtuk magunkat miattad! Lucas és Én mire kiértünk, már eltűntél! Azt hittük hazamentél, de mikor este kerestelek, még nem voltál otthon. A szüleidnek azt mondtam, hogy összefutottál egy régi barátoddal, hogy ne aggódjanak. Aztán kerestelek a mobilodon, de ki volt kapcsolva. És egyáltalán, milyen számról hívsz te? Hol vagy? – fecsegett össze-vissza, de nem zavart. Sőt egyenesen jól esett. A kedves hangja kicsit megnyugtatta a fejemben uralkodó káoszt.
- El tudnál jönni értem? – kérdeztem. Elmondtam hol is vagyok, bár ez nehezen ment, mivel Nina egy cetlire írta fel, miközben beszéltem. Azt mondta pár perc és itt lesz. Még szerencse, hogy neki volt saját kocsija.
- Itt vannak a ruháid. – jött vissza a szobába Nina, kezében az összehajtogatott tiszta öltözékemmel.
- Köszönöm. Hálás vagyok nektek. – mondtam, és elvettem tőle.
- Igazán nincs mit. Örülök, hogy megismertelek. Majd még biztosan találkozunk. Jó lenne, ha barátok lennénk… - mosolygott. Örültem, hogy ugyanazt a benyomást tettük egymásra. Bár kicsit furcsálltam, hogy ilyen rokonszenves voltam neki, pedig az utcán feküdtem, amikor rám talált, és eléggé tőszavakban beszéltem.
- Igen az jó lenne… - próbáltam visszamosolyogni, de nem sikerült túl őszintén.
- Elvégre, ha már a mamámmal ilyen jóban vagy… - nevetett. Újra mosolyogni próbáltam, de szerencsétlen próbálkozásnak bizonyult.
Elköszöntem Wine néni-től, aztán már léptem volna ki az ajtón, amikor kopogtak. Nina nyitotta ki, alólam pedig mintha kihúzták volna a talajt.
- Szia! – köszönt a srác, én pedig próbáltam némi levegőhöz jutni. Persze nem nekem mondta, hanem Ninának.
- Te a… buszos… hogy… jézusom… - motyogtam magam elé. A göndör srác mindenhol ott van. Nyomkövetője van… Vagy tényleg ilyen kicsi a világ.
És egyre kisebb is lett. Nina ugyanis a srác karjaiba ugrott, aki erősen átölelte. Amikor már kicsit kezdtem levegőhöz jutni, olyan volt mintha gyomorszájon vágtak volna. Nina édesen megcsókolta a fiút, aki szenvedélyesen viszonozta. A világ egyre kisebb lett, én pedig úgy éreztem magam, mint egy boxmeccsen, ahol én vagyok az áldozat. Nem bírtam tovább. Hányinger jött rám, és kirohantam az ajtón. Bella autója már ott volt. Szó nélkül beugrottam mellé, és csak annyit mondtam.
- Húzzunk el…

***