9.rész

9.rész
„Sokszor van, hogy azt az egyet, amit a legjobban akarunk, nem kaphatjuk meg. Összetöri a szívünket, kikészít. A vágy tönkreteheti
az életünket. De bármilyen nehéz is akarni valamit, azok szenvednek a leginkább, akik nem tudják, mit akarnak.”

Hogy a dolgok hirtelen miért fordultak ennyire rosszra, egyszerűen nem bírtam megérteni. Egy nappal ez előtt még boldog voltam. Akkor még azt hittem van egy fiúm, aki imád. Akkor még azt hittem vagyok valaki… és most hirtelen, mintha kiraboltak volna. Kicsit mindenem elveszett.
- Ronnie nagyon rosszul nézel ki. – állapította meg Bells. Nem válaszoltam. Próbáltam lenyelni azt a hányásfélét, ami folyton felkúszott a torkomba, már ha csak Ian-re vagy a buszos srácra gondoltam. Meredten bámultam ki a szélvédőn, és próbáltam értelmes gondolatokkal teletömni a fejem. Annyira ideges voltam, hogy ökölbe szorított kezemben, a körmeim szépen lassan belevájtak a bőrömbe. Addig szorítottam, amíg nem hasított belé éles fájdalom.
- A fenébe is figyelnél rám egy kicsit?! – idegeskedett a legjobb barátnőm. Nem akartam figyelni. Arra vágytam, hogy bárcsak hazaérnénk már. Bárcsak nem kéne ezt az egészet most végigcsinálnom. – Ronnie!!! – ordított Bella, én pedig bosszúsan felordítottam.
- Mi van???- én magam is meglepődtem azon, hogy milyen hangnemet ütöttem meg vele. Nem érdemelte meg. Semmi rosszat nem tett, csak aggódott. – Bocs. – tettem hozzá, és visszafordultam az ablakhoz. Ő nem mondott semmit, csak szótlanul vezetett tovább. Biztos voltam benne, hogy egy részt nem érti, mi van velem, más részt megsértődött.
- Hazaviszlek. – jelentette ki, és befordult az utcánkba.
- Ne! – kiáltottam fel, és a karjára tettem a kezem. Azért őt hívtam, hogy beszéljek vele. Hogy elmondjak neki mindent. Hozzájuk akartam menni. Haza semmiképp. – Lécci menjünk inkább hozzátok. – csuklott el a hangom.
- Úgy látom, most nem vagy olyan állapotban, hogy velem beszélj. Inkább menj haza, és pihend ki magad. – durcázott tovább, de ehhez most semmi kedvem nem volt.
- Bella tegnap majdnem megerőszakoltak… – buggyant ki egy könnycsepp a szememből. A szó nehezen hagyta el a számat. Borzasztó volt kimondani a tényeket. És most, hogy megtettem, a könnyeknek nem volt, ami gátat szabjon. Értetlenül csurogtak végig az arcomon, és hulltak az ölembe. Minden elhomályosodott, és csak reménykedtem, hogy Bella nem kérdez vissza, csak megfordul, és elvisz hozzájuk.
- Istenem… - mormolta maga elé, és éreztem, ahogy lükvercbe kapcsol. A kocsi kitolatott, és immár feléjük haladtunk. – Anyáék csak este érnek haza. Addig mindent elmondasz. És kivétel nélkül! Még a mosdós esettel is tartozol! – idegesen nyomta a gázt, én pedig egyre jobban féltem, hogy egy váratlan pillanatban neki megyünk valaminek.
Néhány perc alatt náluk voltunk, a szobájában ültem az ágyán, kezemben egy forró csokit szorongatva, ő pedig előttem ült a földön, kezében szintén egy itallal. Miközben elmeséltem mindent, egészen Ian furcsa megnyilvánulásaitól a részeg bandáig, többször is annyira rosszul lettem, hogy percekig csak ölelgetett. Biztos voltam benne, hogy még egy ilyen barátnő nem létezik a földön. Mások már biztos, hogy teljes mértékben hülyének tituláltak volna. De a buszos srácot nem mondtam el. Úgy éreztem nem jelent nekem semmit. Vagy legalábbis amit jelent, azt el akarom felejteni. Nem érdemel szót.
- Jaj, annyira sajnálom. – ölelt már jó pár perce Bella megállás nélkül. Ő is sírt, és én is. És oké, talán túlzásba is vittük, de már ránk fért. Nagy volt a nyomás. – És most mi lesz? – kérdezte, én pedig elgondolkodtam. Tényleg… hogyan tovább?
- Nem tudom. – mondtam, és szorosabban öleltem. Olyan jó volt vele. Kicsit vigaszt nyújtott ebben a kegyetlen világban.
- Még mindig nem hiszem el, hogy az a rohadék megcsalt. – engedett el szomorúan a barátnőm, és idegességében ökölbe szorította a kezét.
- Hidd el, én lepődtem meg a legjobban. De ő még mindig nem tudja, hogy tudom. Azt sem tudom, hogy szakítsak vele… Mert szakítani fogok. Belőlem nem csinálhat hülyét. – szipogtam, és egy újabb szánkázó könnycseppet töröltem le az arcomról. – Vagyis… már megtette. – hajtottam le a fejem, és ő újra átölelt. Megbeszéltük, hogy az éjszakát náluk töltöm. Beszéltem anyával telefonon, ő pedig kicsit idegesen, de azért jóval nyugodtabban engedte meg a dolgot, elvégre tudja, hogy jó helyen vagyok.
- Elmegyek zuhanyozni. – jelentette ki Bella, és ebben a pillanatban már el is tűnt a pizsamájával az ajtó mögött. pakolásztam még egy két dolgot az ágyon, aztán egy nem túl kedves hang ütötte meg a fülem.
- Már megint itt tanyázol? – nevetett Mark, Bella bátyja.
- Te is itt tanyázol férfi létedre, pedig már rég el kellett volna húznod, külön lakásba költözni, és dolgozni. – vágtam vissza. Mindig beszólt nekem. Én meg vissza. Sok ilyen csatánk volt, de most kicsit túl fáradt voltam ehhez.
- Oké te nyertél. – ismerte el, és beljebb jött. – Igazából békével jöttem. – nevetett.
- Nekem nem úgy tűnt. – mosolyogtam. Persze nem volt őszinte, de az után az éjszaka után úgy éreztem, hogy már semmi sem az.
- Jól van, ne piszkálj már! – kiáltotta, és lehuppant az ágyra.
- Nem mondtam, hogy leülhetsz. – fordultam felé, és egy gyilkos pillantással mértem végig.
- Ez az én házam, és te vagy a vendég. Oda ülök, ahová akarok. – mondta nagyképűen, majd normális hangnemben folytatta. – Nővéreddel mi van? – éhezett rá, hogy információkat kotyogjak ki róla. El nem tudom mondani mióta tetszik neki.
- Tájékoztatlak, hogy tegnap voltam utoljára otthon. Akkor még a húgomra vigyázott. – próbáltam közömbös maradni, és nem észrevenni, hogy elszomorítja az, hogy semmi hír róla.
- Ja értem. Bátyáddal mizujs? Liam hogy van? – akarta terelni a témát. Még mindig abban a tudatban volt, hogy nem veszem észre a szerelmét Bianca iránt.
- Semmi. Megvan. Dolgozik. – ebben a pillanatban kirobbant a fürdőből Bella, és kizavarta a szobából Markot. Én bementem a fürdőbe, és vettem egy gyors zuhanyt. Mármint, gyorsnak induló zuhanyt, ami aztán elhúzódott. Jól esett a forró víz, kikapcsolta a folyamatosan zakatoló agyamat. Miután kimentem, odalent megcsináltuk a vacsorát Bellával, meleg szendvics volt, aztán felmentünk. Este egy ideig még beszélgettünk, aztán lefeküdtünk aludni. Bár akárhányszor nála alszom, szinte sosem fekszünk le, most mégis annyira kimerítettek a történtek, hogy alig vártam, hogy ágyba kerüljek. Másnap későn keltem. Tizenegy órakor nyílt ki a szemem, és azonnal pakolni kezdtem. Bella hazavitt, megebédeltem, aztán elkezdtem írni a házimat. Miután végeztem lefeküdtem az ágyamra. Be akartam kapcsolni a tv-met, de túl lusta voltam. Helyette elszabadultak a fejemben az emlékek és a gondolatok, és fénysebességgel száguldoztam a péntek este, és az előző éjszaka között. Mindent újra játszottam a fejemben, mindent újra átéltem, és próbáltam megemészteni. Persze nem sok sikerrel.
Végül újra és újra a fiú jutott az eszembe. Göndör haja, barna szeme, ahogy egymásra néztünk, kezdtek a gondolatok új testet ölteni. Nem hittem el, hogy megfordult a fejemben, hogy esetleg bármi is lehetne köztünk. Kezdtem valami olyat érezni, amit nem tudtam hová tenni. És nem akartam úgy érezni. Elképzeltem, ahogy a lelkemen egy fűnyíróval áthajtok, ami minden olyan gyökeret kiírt és levág, ami rossz. Végül megmarad a jó, és a boldogság, én pedig újra, tovább élhetek, mintha mi sem történt volna. De nem sikerült. Végül egy dolog cikázott a fejemben, a fiú.
Felkaptam a vezetékes telefont, és tárcsáztam egy számot. Egy számot, amit gyakran hívok, és mégsem tud szinte semmiről. Egy számot, amit hogy ha felhívok, meg tudok mindent.
A hosszú kicsörgés után végre felvette. Idegesen a fülemhez nyomtam a kagylót, és beleszóltam.
- Szia Lucas!

***